Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

 

Babits Mihály: Ősz és tavasz között (részlet)

Néhány évvel ezelőtt még sejtelmem sem volt róla, hogy érzelmi viszonyba kerülhetek olyan emberekkel, akiket vagy sohasem láttam, vagy szinte alig is. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy egymást nem ismerő emberek a világ két (talán egészen távoli) pontján egy képernyőre meredve emberi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és hogy ez a kapcsolat talán semmivel sem lesz értéktelenebb, mint amelyet közvetlen ismeretség eredményez.

Nem tudtam róla, hogy az internetes társalgás valódi, sőt mély érzelmek előállítására is képes lehet. Olyan érzelmekére, melyek nyugtalansággal, örömmel, aggodalommal, szorongással, bizakodással vagy szeretettel tölthetnek el.

Márpedig amióta a blogszférában kalandozom, számos ilyen furcsa, merőben új és szokatlan, eladdig csak a valóságos életből ismert érzelem kerített már hatalmába, olyan emberek iránt is, akiknek talán még az igazi nevét sem tudom.

Vegyük példának ezt a blogot és törzskommentelőimet. Egy-egy kommentből (talán már egy-egy mondatból, netán szóból is) azonnal ki tudom érezni, hogy milyen mélységig értette meg valamely olvasóm a szöveget, és a megértés mélységének függvényében ingáznak érzelmeim a szomorúság és bosszankodás, illetve az eufória szélsőségei között. Aztán persze van olyan is, hogy érzem, hogy az illető ért, és mégis szomorú leszek. És van olyan is, hogy érzem: az illető nem ért, és mégis örülök. Mert egyáltalán nem biztos, hogy mindent muszáj érteni, vagy hogy mindent muszáj jól érteni. A láthatatlan fonál, a szeretet láthatatlan fonala megteremtődik, és ez nagyon-nagyon különös, okvetlenül gondolkodásra késztető tapasztalat.

A szeretetről persze nem illik beszélni. Túlságosan is intim dolog a szeretet, hogy egyáltalán hitelesen beszélni lehessen róla. Aki lépten-nyomon mást se tesz, mint a szeretetről prédikál, az roppant erős gyanút kelt (és ez a gyanú az esetek túlnyomó többségében be is igazolódik).

Én se tenném.

Tegnap azonban olyasmi történt, amely olyannyira fölkavart, hogy most beszélésre késztet.

Legnagyobb megdöbbenésemre ugyanis észrevettem, hogy Sleeping Dancer eltávolította blogjáról a linkemet. Azaz eltemetett, megszüntetett. Vajon miért? Ennyire elvethettem a sulykot a Nemzeti Blogcsúcsról írott bejegyzésemmel, melyet olvasóim egy jelentékeny része erősen félreértett? Netán haragszik rám valamiért? Megbántottam őt? Mindenféle kérdés kavargott bennem, mígnem írnom kellett egy kommentet, hogy rákérdezzek a miértre. (És szerencsére ma kiderült, hogy nem bántottam meg Sleeping Dancer-t. Nagyon fájt volna, mert én őt kifejezetten szeretem.)

Azonnal eszembe jutott egy korábbi posztom, melyet Vérszegény Éjszakai Dúvad nevű új kommentelőm pár napja váratlanul előrángatott, a Csalódást okozni című. Különösen az a három mondata, mely szerint "Ha egyszer elvetem a sulykot, és a karcolás mélyebbre sikerül, mint amilyennek szerettem volna, talán végzetes hibát követek el. Talán végképp megbántok valakit. Az emberi lélek finom szerkezetű anyag." És szinte mindegy is, hogy elkövettem-e a "végzetes hibát", mert magamban viszont érzem a karcolást. (Az ember amúgy is legtöbbször önmaga lelkét karcolja meg.)

Mit akarok mindezzel mondani? Azt, amit tanulságként lekerekítve megfogalmaztam magamban. Azaz: a fájdalom minden esetben azt jelzi, hogy szeretünk valakit. Ahol van fájdalom, ott van szeretet; és ahol nincsen fájdalom, ott nincsen szeretet.

Vessünk egy pillantást a fönt idézett Babits-versre. Nekem mindig ezek a sorok jutnak eszembe, ha fájdalmat érzek. Akiket szerettem, nem szeretnek, / akikért ragyogtam, eltemetnek. Tautologikus sorok, ugye? Hiszen mindig azok temetnek el minket, akiket szeretünk, és akikért ragyogunk. Semmi ellentmondás nincsen ebben. A szeretet egyszerűen így működik.