Hogy miért (pont) a snooker, azt már elmondtam. Most elmondom azt is, hogy miért (pont) a kézilabda.

Mármint, hogy miért vagyok nézője a kézilabdának, miért érdekel, miért tartom érdemesnek arra, hogy időt szakítsak rá, ha adja a tévé.

Az egész, azt hiszem, a kilencvenes évek elején kezdődött. A Debrecen női csapata játszott nemzetközi kupameccset a legnagyobbnak tartott Radnicski Beográddal. Az első mérkőzést valami nyolc góllal nyerték a szerbek, vagyis úgy tűnt, esély sincs a visszavágón. Ez a pesszimista jóslat azonban tévedésnek bizonyult, a két szélen föl-le futó Szántó Anna és Szilágyi Katalin (emlékszik még rájuk valaki?) sorra lődözték a gólokat, előbb kettővel, aztán hárommal, majd már néggyel is (!) vezetett a Loki (= Debrecen), mígnem hét gólos különbségnél elérhetővé vált a csoda, a hátrány ledolgozása. Elkezdtem izgulni, drukkolni, kalapálni, hogy sikerül-e. Védekezz, fuss és koncentrálj, támadj, cselezz és bízz magadban. A közönség eksztázisban tombol. A csoda megtörtént, a Debrecen (egészen hihetetlen) 16 gól különbséggel nyerte a visszavágót.

Tanulság levonva: a kézilabdában minden lehetséges.

Nincs még egy olyan sportág, amelyben két perc alatt 180 fokkal fordulhat meg minden. Vezetünk néggyel, és mi támadunk, tök jó, nyeregben vagyunk, mehetünk öttel. Aztán véd az ellenfél kapusa, leindítanak minket, már csak hárommal megyünk. Mintha mindenki elbizonytalanodna, kidobjuk a labdát, újabb kapott gól, már csak kettő a különbség. Az már majdnem döntetlen... Mindez fél perc alatt.

A kézilabda elhiteti az emberrel, hogy nincsen olyan veszett fejsze, amelynek ne volna nyele.

A 2000-es Sidney-i olimpián a negyeddöntőben az osztrákokkal játszott női válogatottunk. Hektikus meccs volt, de a végén (három perccel a vége előtt, Úristen) néggyel mentek az osztrákok. Vége négy év munkájának és reményeinek, és pont az osztrákok ellen! Ilyen nincs... Mondani sem kell, hogy egyenlítettünk. A hosszabbítást megnyertük, sőt a döntőbe is bejutottunk, ahol...

...ahol minden úgy ment, mint a karikacsapás. Dánia volt az ellenfél, és a szünetben megszerzett előnyünket a második félidőben még duzzzasztottuk is, négyre (!), ötre (!), hatra (!), mennyi van még hátra? Második félidő közepe, tíz percet kell még kibírni, és olimpiai bajnokok vagyunk! Gólt dobnak a dánok, már csak plusz öt, de semmi baj nincs, mi támadunk. Nem lövünk gólt, már csak plusz négy, plusz három... mi lesz itt? Plusz kettő, plusz egy, egyenlítenek, mindez öt perc alatt. És már vezetnek, hogy a...

Lehetne még sorolni hasonlókat, öt-hat-hét gól sem előny, két perc, és az ötből kettő lesz, a hétből három, a háromból mínusz egy.

De mégsem ez az érdekes. Más sportágakban is előfordulnak fordulatok.

Az érdekes az, hogy a kézilabdázók mindig képesek elhitetni az egyszeri nézővel, hogy amikor ők vezetnek, akkor ők a (sokkal) jobbak, és amikor az ellenfél vezet, akkor az ellenfél a (sokkal) jobb. Mindennek következménye: eufória és letargia sűrű váltakozása. A "semmit sem tudunk" és a "mi vagyunk a legjobbak" érzéseinek teljesen hiteles átélése.

Bolondság, na. Őrület.

Mától indul (magyar szempontból is) a férfi kézilabda világbajnokság, indul a hullámvasút.

Az ausztrálokkal kezdünk, elvileg nem lehet probléma a győzelem. De a szabályt ismerjük, a tanulságot levontuk: a kézilabdában minden lehetséges.

Hajrá, magyarok!