Talán ott kezdem: énképemet mindig is az határozta meg, hogy engem mindenki szeret, és én mindenkit szeretek. Lényegtelen, hogy ez tényleg így volt (van)-e, hiszen nyilvánvalóan sohasem volt így. Épp ellenkezőleg: alkatom szerint magányos és elzárkózó, gátlásos, önbizalomhiányos, introvertált, emberkerülő, túlérzékeny és félszeg vagyok. Ám én mindezt mindig csak afféle esetlegességnek tudtam be, hiszen soha egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy én ne szeretném a világot, és a világ ne szeretne engem. Sohasem éreztem magam rosszul a világban, legföljebb néha (nem is ritkán) fájt. De ne feledjük: a fájdalom az egészséges test (és lélek) érzete. Éppen akkor volnék beteg, ha soha semmi sem fájna.

A múltkorjában egy blogkommentben valaki ezt írta rólam:

neked meg az ironikus stílusod bicskanyitogató, ha az életben is ilyen vagy, csoda h vki még nem törte szét az arcod.

Ironikus stílus... na igen. Nem lehet, hogy a harmónia megőrzése céljából igénybe vett énvédő reakció, vagyis az irónia, éppenséggel annak a jelzése, hogy valami baj van velem?

Hiszen baj az mindenképpen van velem. Máskülönben miért nincs erőm szép kis emberi kapcsolatok kiépítésére és ápolgatására? Miért ez az egyedül-maradás, mely akkor is egyedül-maradás, ha nem feltétlenül hoppon-maradás, inkább (ahogy az örömelv alapján értem) függetlenség? Nem éppen arról van szó, hogy egész egyszerűen önző vagyok, és nem érdekel senki más, csak teljes enmagam?

Megfontolandó. De tegyük föl, hogy megfontolom. Elkezdek társaságokba járni, kinyílok. Biztosan jobb lesz attól a világnak? Biztos, hogy ennyi egyedüllét után egyáltalán (nagyon brutálisan szólva) el tudnék viselni másokat?

Amint elgondolkodom mindezen, arra jutok, hogy minden másképpen van, vagyis fordítva. Nem azért nem járok társaságba, mert magányos vagyok; hanem azért vagyok magányos, mert nem járok társaságba. Nem a magány van előbb, hanem a társaság. Vagyis kudarcélmények visszatántorítanak. Egyszerűen valami rosszérzés, hogy ne mondjam: fájdalom, hogy ne mondjam: kín jött létre bennem, valahányszor emberi közösségek akartak magukba szippantani. Ez a rosszérzés legtöbbször megragadhatatlan, legalábbis nem sikerült nyomára lelnem. Mint amikor egy halat partra vetnek. Fulladozik, de nem tudja, hogy honnan jön a fulladás. (És nem vigasztalja, ha rájön, hogy önmagából, hogy tehát nincsen tüdeje.)

Mindezzel csak azt akartam bizonyítani, hogy tényleg baj van velem. (Mondjunk inkább gondot, és gondoljunk arra, hogy Heidegger valóságos örömkitöréssel üdvözölte a magyar nyelvben gond és gondolkodás etimológiai rokonságát. A gond nem baj. A gond gond.)

Többek között azért is kezdtem el blogot vezetni, hogy virtuális vitákban megmérjem és újragondoljam magam. Rájöjjek például, hogy mi a kudarc (a gond) oka. Vagy ha nem is jövök rá, legalább többet tudjak meg róla, mint eddig.

Többször írtam már itt a világháló által létrehívott emberi kapcsolatok értékéről. Legpontosabban talán akkor, amikor egy kedves kommentelőm (szerencsére ideiglenesen) hátat fordított nekem. Véleményem nem változott. Egy elektronikus médium éppúgy képes emberi érzelmeket közvetíteni, mint a levegő médiuma.

De vajon rájöttem-e valamire a blogolás révén? Azt hiszem, igen. Mindenekelőtt arra, hogy a (bár virtuális) társasági élet végülis megy nekem. Idejött néhány ember, akik jó részével soha az életben nem találkoztam, és úgy társalogtunk, hogy közben meg is értettük egymást. Ez mindenképpen egy figyelemreméltó tanulság.

Ám van egy másik tanulság is. Mégpedig az, hogy ez a társalgás elég speciális körben folyik. Eddig (ha jól emlékszem) öt alkalommal volt itt indexcímlapos közönség. Nagyon érdekes módon alakult a társalgás. Három ízben idejött sok száz (ezer) ember, és... nem szólt semmit. Két másik alkalommal pedig (ahogy az más címlapos írásoknál lenni szokott) kaptam hideget-meleget. Ekkor döbbentem rá arra, hogy bizonyos érzékenységi fok alatt levő embereket nem tudok kezelni. (És így ők sem engem.) Elsősorban intellektuális és nyelvi érzékenységről van szó. Vagyis, hogy konkrétabb legyek: rájöttem, hogy társaságokban azért érzem elég gyakran (azaz korántsem mindig) rosszul magam, mert bánt az intellektuális és nyelvi érzéketlenség.

Hogy érzéketlenségen mit értek, azt Szabadka kapcsán leírtam egyszer.

Volt itt egy törzsolvasóm, aki mindig kommentelt is, akinél különösen magas fokát éreztem ennek az érzékenységnek, még akkor is, amikor látszólag túlzó, leegyszerűsítő kijelentésekre ragadtatta magát (hiszen, ugye, ezt értik félre sokan, az érzékenység nem pótolható nyelvi eszközökkel, azok mindig föl fognak fesleni valahol). Nem tudom, hová lett, de nagyon sajnálom, hogy eltűnt.

No de mindegy; minden vendég ajándék. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe ez a poszt. Tulajdonképpen nem értem most magamat.