Véleményem szerint az őszinteség valamennyi közül az egyik legfélreértettebb fogalom.

Az emberek egy jelentős részében a következő tévhit él: az őszinte ember, vagyis az olyan ember, aki igazán vállalja önmagát, az nyílt, nyers, szókimondó, már-már durva, éles nyelvű, kegyetlen, olykor tapintatlan; hiszen az őszinte ember nem játssza meg magát, nem eufémizál, nem kertel, nem határozatlankodik, nem bánik jól a nyelvvel, "ami a szívén, az a száján", hiszen az őszinte ember nem reflektál önmagára, az őszinte ember kicsit az állathoz hasonlít, nem maszkírozza magát, nem ölt magára álarcokat.

Véleményem szerint pontosan fordítva van.

Az őszinte ember, vagyis az olyan ember, aki igazán vállalja önmagát, az zárkózott, hallgatag, már-már önfeladásra hajlamos, nyelvileg pallérozott, ódzkodik a kegyetlenségtől, még inkább a tapintatlanságtól; hiszen az őszinte ember megjátssza magát, eufémizál, kertel, szabadkozik, határozatlan(kodik), jól bánik a nyelvvel, "ami a szívén, az soha nincs a száján", hiszen az őszinte ember reflektál önmagára, az őszinte ember kicsit sem hasonlít az állathoz, maszkírozza magát, álarcokat ölt magára.

Honnan adódik hát a közkeletű félreértés?

Véleményem szerint onnan, hogy a legtöbb ember egy rendkívül kidolgozatlan, a valósággal semmiféle viszonyt nem ápoló modell szerint gondolkodik az emberről. Ez a modell nagyon leegyszerűsítve így néz ki: az ember belül egy (többé-kevésbé veszedelmes) vadállat, melyre kívülről rá van festve a civilizáció máza. Éppen ezért minél kevesebb civilizatorikus vonást mutat föl egy ember — vélik sokan —, annál közelebb van igazi, vagyis állatias lényéhez; vagyis ahhoz, ahogyan az illető valójában gondolkozik.

Hol hibádzik ez a gondolat?

Mindenhol. Vérzik ezer sebből. Először is ott, hogy nincsen kívül és nincsen belül; maga a modell el van hibázva. Hiszen hát hol kezdődik a kívül, és hol végződik a belül? És mi alapján határozzuk meg, hogy melyik melyik? Aztán ott, hogy mi alapján véljük úgy, hogy a civilizáció az nem pont állatias vonásokat fest az emberre? Honnan jönnek ezek a nem-állatias vonások, ha vadállatok festik őket? Na ugye. Aztán meg milyen is pontosan egy vadállat? Honnan vannak erre nézvést ismereteink? Csak nem a nyelv által?...

Miért veszélyes az őszinteség hagyományos (hibás) felfogása?

Mert elbutít. Ha komolyan vesszük, semmit nem tudunk meg egymásról, hiszen egymás tulajdonságait eleve ismertnek tételezzük általa. Ha mindenki állat, akkor mit tudunk meg, amikor ez az állat őszinte, azaz tényleg állat lesz? Csak annyit, hogy "jé, tényleg!" Ha szellemi igényeinket az efféle fölismerések (vagyis annak fölismerése, amit már előre tudtunk) nem elégítik ki, akkor el kell vetnünk az őszinteség hagyományos fölfogását, és meg kell próbálnunk komolyabban venni magunkat.

Vagyis egymást.