Valami kilométerhiány tört rám ma délután, ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy gyalogoljak és gyalogoljak. (Egyébként is szeretek gyalogolni, lehetőleg soha nem látott utcákon át, lehetőleg teljesen egyedül.)
Így jutottam el a Petőfi hídhoz. Éreztem, hogy szeretnék átgyalogolni rajta. Kíváncsi voltam a Dunára, mint mindig. Mindenekelőtt a szélességére, mely egy folyónak a méltósága. Egy méltóságos folyó pedig a város ékszere. Át akartam érezni ezt a méltóságot és szépséget. És ráértem. Nyugodtan mehettem gyalog.
Lenéztem a mélybe, és azon merengtem el, hogy vajon ki tudnék-e úszni a folyóból, illetve hogy ez mennyi időbe telne. Figyeltem a víz furcsa mozgásait. Láttam, ahogy egyes pontokon örvénylik a folyó, és arra gondoltam, hogy amennyiben lent lennék, akkor az ilyesféle örvényeket kellene elkerülnöm, ha élve akarnám megúszni a kalandot.
Aztán az jutott eszembe, hogy nem vagyok lent, hanem fönt vagyok, a hídon. Ahhoz, hogy "lejussak", át kellene másznom a korláton, és... zsuuuupsz. Elképzeltem a zuhanást. Az elképesztően hosszú zuhanást, aztán a becsapódást, amely a víz feszítőereje miatt olyan lenne, mintha betonra érkeznék. Elképzeltem a zuhanás közbeni iszonyatos rémületet.
És ahogy eddig jutottam a képzelődésben, hirtelen tényleg iszonyatos rémület fogott el.
Aki ismer, tudja rólam, hogy tériszonyom van. Ez azt jelenti, hogy rettegek a magasságtól, mert azt képzelem, hogy leugrom. Ez a tériszony lényege: nem attól félek, hogy véletlenül leesem, hanem attól, hogy önszántamból leugrom. Nem a távolságtól félek, hanem önmagamtól. Amikor hasonszőrű emberekkel beszélgettem erről, ők s mind azt mondták: nem a leeséstől, hanem a leugrástól, vagyis a pillanatnyi elmezavartól félnek.
Egyszerre beleállt a lábamba a remegés, beljebb húzódtam a hídon, és nem mertem többé a folyóra nézni. Közel kerültem a legrosszabbhoz, ami emberrel megtörténhet: a pánikrohamhoz.
Többször voltak már kisebb pánikrohamaim, de egy igazán nagy és rettenetes rohamot (hál' Istennek) eleddig csak egyszer éltem át. Természetesen pontosan emlékszem a napra, vagyis az éjszakára. Nem hiszem, hogy az ilyet el lehet felejteni. A roham lényege (legalábbis én ezt így fogalmaztam meg magamnak): az ember elveszíti azt a képességét, hogy kontrollálni tudja a tudatát. Nem arról a kéjes és játékos érzésről van szó, mint a részegségben, hogy nem akarja kontrollálni; hanem arról a kétségbeesett és iszonyúról, hogy akarná, de nem bírja. A pánikroham a tudat fulladásos rohama.
Szerencsére kimért lépésekben, szigorúan a házakat figyelve átértem a hídon, és elmúlt a rettegés.
És arra gondoltam, hogy a páni félelem a szerepjátszás miatt fogott el.
Azt írtam néhány nappal ezelőtt, hogy mindenféle szerepet eljátszottam már. Márpedig ha ez így van (és kétségkívül így van), akkor az öngyilkos szerepét is eljátszottam már. Vagyis bennem van, nem idegen tőlem. Hiába ellenkezik vele a tudatom. Megtörténhet, hogy egy pillanatra vagy több percre egyszerűen képtelen leszek kontrollálni a tudatomat. Nem tudom irányítani a lábaimat, a kezeimet, önálló életre kelnek, és én tehetetlenül figyelem, hogy mi történik velem.
Ha azt hinném, hogy van valami, ami egyszerűen nincs bennem, mert annyira idegen tőlem, akkor nem volna okom a pánikra. De tudom, minden porcikámmal tudom, hogy ilyen dolog nem létezik. Amit ember elkövethet, azt elkövethetem én is. Mindennek egyedül a tudatom vet gátat.
Minél tágabb az ember fantáziája, minél nyitottabb és okosabb, annál több oka van félnie önmagától.
És annál kevesebb oka van bíznia a racionalitás erejében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.04.23. 21:20:39
én repülés előtt meg szoktam nézni egy-egy ilyen légikatasztrófás cuccot, az valahogy segít ellazulni.
pontilyen 2009.04.23. 22:03:15
Dehát pont ez az. Ha nem tőlem függ, akkor nincs mitől félnem. :-)
Egyszer repültem eddig életemben, egy kis vitorlázó sétarepülőn. Nem éreztem tériszonyt, hiszen nem tudtam volna kinyitni a gép ajtaját...
popp · http://koncertblog.com/ 2009.04.23. 22:41:41
Mindezt csak azért, mert szóba került szép városom folyója, jó barátom a Duna.
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2009.04.23. 23:00:00
egyébként meg vigyázz magadra! - ha szabad ilyen banális szavakkal mondani akarni valamit
transporter 2009.04.24. 01:20:08
Ez a bejegyzés pontosan megértette velem, hogy mi az a fájó érzés a lábaimban, ami semmi máshoz nem hasonlítható, mikor toronyban vagy panelház sokadik emeleti erkélyén, netán hídon járok. Valóban, magamtól félek leginkább olyankor. Sőt, autót vezetve sokszor gondolok a túloldalra vagy árokba kormányzásra. Nem tudom miért.
Majd talán egyszer, ezt is megírod.
Transporter
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.04.24. 01:46:43
popp · http://koncertblog.com/ 2009.04.24. 09:20:54
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.04.24. 09:44:59
oké, ezt nem értem :-)
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.04.24. 10:29:05
popp · http://koncertblog.com/ 2009.04.24. 10:44:07
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.04.24. 12:00:14
Annyira nem vagyok tériszonyos ("nyelvi mívesség, vagy mi a franc" :) ), mint Te, de ez pontosan így van. Ha passzív vagyok, akkor kevésbé félek, mint amikor választhatom azt is, hogy én ugrom le.
Aki pánikos, az valójában önmagától fél? Ezen el fogok gondolkodni... (Ez a mondat Pontinak egy Fradi - góllal felér.)
popp · http://koncertblog.com/ 2009.04.24. 13:31:00
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.04.24. 13:38:18
Nekem időnként támadnak olyan gondolataim, hogy mi lenne, ha... és nem csak szuicid dolgokról. Mi lenne, ha levágnám a hajam teljesen (most kb. fél m hosszú)? Mi lenne, ha beejteném "véletlenül" a mobilom a metró alá? Persze nem teszem meg, de mégis elborzadok, hogy ilyen hülyeségek jutnak az eszembe.
pontilyen 2009.04.24. 14:48:56
Nem értem, mi a gond az utolsó mondattal. Szerintem teljesen logikusan következik a megelőzőkből. Ha az emberrel bármikor megtörténhet (márpedig tudjuk, hogy megtörténhet), hogy elveszti az uralmat a tudata fölött, akkor vajon mire alapozhatjuk racionalitásba vetett bizalmunkat?...
agnusdei 2009.04.24. 15:00:20
Mondom ezt úgy, hogy sokáig erősen tériszonyos voltam.
AD
pontilyen 2009.04.24. 15:18:48
Nem értem, hogy ez (vagyis az eredet kérdése) mit változtat a lényegen.
agnusdei 2009.04.24. 16:05:00
"És annál kevesebb oka van bíznia a racionalitás erejében."
persze híddtól, remegő lábbaktól függetlenül egyre kevesebb az ok. o.k?
pontilyen 2009.04.24. 16:20:00
Nem hiszem, hogy a racionalitás erejének viszonylagosságát pont egy lelkésznek kellene bizonygatnom. ;-)
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.04.24. 16:52:53
(Féloff: miért élvezik sokan, hogy bizonygathatják: a racionalitás értéktelen?)
pontilyen 2009.04.24. 17:14:59
Folyamatosan nem veszítjük el, nyilván. Nem is azt mondom, hogy egyáltalán nincs is racionalitás. Hanem azt, hogy nincs túl sok okunk bízni az erejében. Annál több okunk van feltételezni, hogy az emberi cselekedeteket általában nem a racionalitás irányítja.
Miért jó ezt leírni?
Azért, mert ez nemcsak pesszimizmus, de optimizmus is. A racionalitáson túl léteznek az embernek használható energiatartalékai, melyeket nem csak rosszra (pusztításra stb.) lehet használni.
De hadd tegyem föl a kérdésedet fordítva: miért élvezik sokan, hogy bizonygathatják: az irracionalitás (eleve) értéktelen?
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.04.24. 18:45:09
Biztos, hogy ezeket nem lehet visszavezetni ösztönökre=evolúcióra=racionalitásra?
Az irracionalitás (az ezeken felüli) meg tényleg értéktelen, hiszen ha nem lehet valamit racionálisan tudni, akkor minden bizonytalan=mindegy, és akkor miből vennéd az érték fogalmát?
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.04.24. 18:53:00
á, én inkább mitch hedberget hallgatok :-)
eccesz 2009.04.25. 01:15:37
eccesz 2009.04.25. 01:16:14
pontilyen 2009.04.25. 11:56:23
Szerintem a racionalitásra való folytonos hivatkozás voltaképpen nem más, mint az ember hatalmi igénye, hogy a világot, amelynek működését nem érti / nem ismeri, saját képére formálja, értelmet vigyen bele.
Igen, a világ tényleg "bizonytalan"; nem tudjuk kiszámítani, hogy mi történik a jövőben, még a legegyszerűbb következményeket illetően is csalatkozhatunk. Mit mond erre egy "racionalista"? Azt, hogy mindez csak azért történik, mert nem vagyunk eléggé okosak, elszámítottuk magunkat.
Szerintem viszont olyan aránytalanság van az emberi tudás és a valóság komplexitása között, hogy az efféle hivatkozásokat én mindig valahogy aránytévesztésnek érzem.
@eccesz:
Nem baj, hogy eltérnek a tapasztalataink.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.04.25. 15:42:49
Az aránytalanságra az lenne a válaszom, hogy nem egy embernek kell mindent tudni, vagyunk több milliárdan egy embernek csak viszonylag keveset kell tudni, valamint azt, hogy bármelyik másik mozaikdarabkát is megtanulhatná, megtanulhatta volna. Azaz semmi nincs elzárva az emberek elől, de az egész emberiség elől semmiképp. Amikor (tipikusan vallásosak) olyannal jönnek, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, akkor mindig 1. dühös leszek, 2. és/vagy arra gondolok, hog át akarnak verni.
Lencse. 2009.05.06. 11:36:01
És tényleg önmagától fél az ember a magasban, valami furcsa erő készteti ugrásra.
pontilyen 2009.05.06. 16:18:09
És olyan (visszatérő) álmod volt-e már, hogy valami magas épület tetejéről leugrasz?
Én egy harmadik emeleti lakásban nőttem föl, és egy időben rendszeresen álmodtam olyat, hogy a konyhából "leugrással" közlekedem ki az utcára. Kicsit megrendített a leugrás, de nem fájt nagyon.