A címben Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének cselekményét foglaltam össze. Egy erdélyi tájra vetített Bűn és bűnhődés-történetét. Nehéz, bizarr, szép, furcsa, kísérteties regény. Kell hozzá türelem, de megéri.

Kevés olyan átütő (nő)alakja van a huszadik századi magyar irodalomnak, mint Szendy Ilka, a főszereplő. Engem is átütött; vannak nők, akiken képtelenség kiigazodni.

Vannak emberek, női alakot öltve, akiken képtelenség kiigazodni. Pedig látszólag kristálytisztán átlátszóak, világosak, racionálisak. És pont ez bennük a különös.

A különösség sohasem bizarr tettekben nyilvánul meg. Celeb-világunk egyik legalapvetőbb félreértése sugallná csak így. A különösség ott kezdődik, hogy valaki reggel fölkel, megeteti a tyúkokat, ebédet főz, napszámosokat fogad a szőlőjébe, gondosan megfizeti őket; és ott végződik, hogy malacokkal beszélget, az egyik napszámosát pedig megöli. Celeb-világunk megfordítja a sorrendet: előbb beszélgetünk malacokkal, aztán a látványosságért kapott pénzből ebédet főzünk. Ezért van, hogy Sz. I. alighanem életem végéig érdekelni fog; a celebek pedig már megszületésük pillanatában sem érdekelnek.

De talán mégsem ez az, amiről írni akarok. A regényről nem akarok írni; tessék elolvasni, aztán majd írok róla. Olvasómat nyilván untatná, ha olyasmiről fecsegnék, amihez ő nem tud hozzászólni.

Arról akarok írni, hogy végső soron mindannyian áttekinthetetlenek vagyunk. A múltunkat nem csak egy ember megölése terhelheti. Az effektív gyilkolás inkább csak fokozata a lassú és alattomos gyilkolásnak, melyet embertársainkkal szemben folyton-folyvást elkövetünk.

Ezek az élmények íródnak rá arcunkra, tudatunkra, mozdulatainkra. Ki tudja, hogy melyik szavunk kiben mit indított el? Sohasem lehetünk egészen ártatlanok. És itt nem a szándék ártatlanságáról van szó, nem morális értelemben vett ártatlanságról. Nietzsche az ilyesféle badarságokról szépen kimutatta, hogy maga is a gyilkolászás része, hatalmi aktus, megfélemlítés. Arról van szó, hogy a cselekvés maga sohasem lehet ártatlan, mindig szétrombol valamit, ha mást nem, szétrombolja a múltat, az előző időpillanatot. Nem cselekedni (kvázi: kívül kerülni az időn) viszont lehetetlenség. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.

Az a kérdés csupán, hogy milyen indexszel látjuk el ezt az eredendő "bűnösséget". Nietzsche javaslata: ne vessük meg magunkat érte. Hiszen nem arról van szó, hogy volna választási lehetőségünk; hogy tehetnénk úgy is, mintha nem "vétkeznénk". Az efféle gondolatok csak cselekvőképességünket bénítják meg. Inkább viseljük méltósággal azt, hogy ilyenek vagyunk. (Pont ilyenek.)

Sz. I.-ben talán pontosan ez a méltóság az elragadó. És az érthetetlen.

Az ember naponta százszor, ezerszer elveszíti a méltóságát. De amikor olyan emberekről (vagy olyan embereket) olvas, akik megőrzik a sajátjukat, akkor tudatosul benne a gondolat, hogy küzdeni legalább mégiscsak érdemes érte.