Pár hónapja megnyílt egy uszoda a lakásunk közelében. Természetesen elmentem megnézni, és ki is próbáltam, sőt föltett szándékom, hogy rendszeresen fogok is úszni járni. Igazán szükségem van némi testmozgásra, és ha már itt a közelben a lehetőség, miért ne kötném össze a kellemeset a hasznossal?

Egy uszoda egyébként is, már önmagában is emlékeket ébresztő hely. Múltkor, amikor kissé kifulladtam a tempózásban, és néhány percre átültem a tanmedencébe, az úszni tanuló gyerekeket figyeltem. Úszódeszkával tanultak úszni. És erről a képről bennem fölelevenedett az emlék, hogy valaha az én kezemben is volt úszódeszka.

Eszembe jutott, hogy én hogyan tanultam meg (persze úgy, ahogy...) úszni.

Általános iskolában az alsó tagozatban négy tornaóránk volt egy héten. Ebből kettő volt valódi tornaóra. A másik kettő pénteken délelőtt lett volna megtartva, ehelyett mi úszásoktatásra mentünk a Spartacus uszodájába, a Kőér utcába. Hajnalban keltünk föl, hogy a harmadik órára még visszaérjünk az iskolába. Megegyük a kalácsot, megigyuk a kakaót.

Kisgyerekként én semmitől sem féltem jobban, mint a mély víztől. Tudtam, hogy nem tudok úszni, és így azt is tudtam, hogy a mély vízben megfulladnék. Erről olyannyira meg voltam győződve, hogy halálomat másképpen nem is igen tudtam elképzelni, mint úgy, hogy egyszer majd elnyel valamelyik mély víz, én elsüllyedek, és soha többé nem kapok levegőt... Hosszú éjszakákat rontott meg bennem ez az aggodalom; és amikor megtudtam, hogy úszni fogunk járni péntekenként, teljesen maga alá gyűrt a rettegés.

Az uszoda aztán, a "Szpari", tényleg félelmetes volt. A hatalmas, sötét, mély vizű medence, amelyben hétről hétre láthattuk (például) Egerszegi Krisztinát, ahogy szeli a habokat, és ahogy kívülről figyeli (például) őt Kiss László edző, számomra valamiféle idegen birodalomnak tűnt, ahol földönkívüli lények élnek, de ahová ha én egyszer belépnék, szörnyethalnék...

Szerencsére minket először nem is engedtek oda. A kismedence hatalmas hálóval volt elválasztva a nagytól, és ez rám kifejezetten megnyugtatóan hatott. Egy ilyen elválasztó háló talán megment minket attól az iszonyattól, ami odaát várna ránk.

Persze a lábam a kismedencében sem ért le. De egy kedves, öreg oktató (Kicsi bácsinak hívtuk) adott nekünk úszódeszkákat, melyekbe kapaszkodva felszínen maradhattunk. Emlékszem, kilométerszámra róttuk a köröket a deszkákba kapaszkodva.

Ebben végülis nem is volt semmi félelmetes; szép lassan egyértelműen a péntek vált a kedvenc napommá. Igaz, hogy úszódeszka nélkül továbbra is megfulladtam volna, dehát erre szerencsére nem kerülhetett sor: a deszka mindig nálunk volt.

Igen ám, de egyszer hiányzott Kicsi bácsi. És megvalósult az egyik legszörnyűbb iszonyat, amit csak el tudtam képzelni: az az Erzsike néni helyettesítette őt, akitől kollektíve rettegett az egész osztály. Okkal. Ő volt az egész Szpariban a legszigorúbb edző; ha valaki olyat csinált, ami nem tetszett neki, kirendelte a partra, lehajoltatta, és rávert néhányat papuccsal a fenekére. Már önmagában ez az információ vérfagyasztó volt róla.

Harsány kiáltásokkal vezényelt minket, és — amint az előre sejthető volt — rövidesen észrevette, hogy valamit nem jól csinálok. (Ez különben aligha volt nehéz feladat, inkább az volt a meglepő, hogy Kicsi bácsinál olyan jól elsunnyogtam a többiek között.) Felém hajított egy úszódeszkát. Fölnézek, hogy mi van. Te, ott! Neked szóltam. Gyere ki! (Ebből meg mi lesz, Úristen?!) Kimászom a vízből. Mondja, álljak oda mellé. Odaállok. Aztán... te jó ég, ez mit csinál???... Megfog a derekamnál fogva, fölemel a levegőbe, érzem, hogy tehetetlenül kapálózom hatalmas markai között, és... egy hatalmas hajítással beledob a medence közepébe...

Ekkor tényleg azt hittem, hogy meghalok. Úgy látszik, ez a nő tényleg nem érti, hogy én tényleg nem tudok úszni!? Elmerültem a vízbe, amely mélyebb volt, mint a testmagasságom.

Ám amikor a medence mélyére értem, eltöltött egy teljesen váratlan, addig soha nem ismert örömérzés: fölnyomott a víz! Nem elnyelt, hanem fölnyomott! Elkezdtem kapálózni, és azt éreztem, hogy örökké kapálózhatnék, akkor sem süllyednék el. Fantasztikus élmény volt.

Hát így tanultam meg úszni. A mozgástechnikát nem sajátítottam el megfelelően, légzéstechnikám a nullával egyenlő (ezért van, hogy mind a mai napig a hátúszás a kedvencem), de — nem félek a víztől, és ez a lényeg. Mert tényleg ez a lényeg.

Mindenben ez a lényeg. Mindenben, amit ember elsajátíthat. Először a félelmet kell legyőzni. Erzsike néni, azt hiszem, így utólag belegondolva, zseniális pszichológus és pedagógus lehetett. Inkább tőle féltünk, mint a víztől. Talán mindenféle pedagógiának ez lehet az alapvetése. A diáknak soha nem a tanárt kell szeretnie, hanem a tantárgyat. A feladatot, a közeget, a világot.

A másik (talán még fontosabb) tanulság pedig: az ember csak akkor tanulhat meg bármit is, amikor saját bőrén tapasztalja annak szükségszerűségét. Az emberek azért tanultak meg úszni, hogy át tudjanak kelni a vízen. Életszükségletük volt.

Amíg az ember nem tapasztalja meg a bőrén, hogy mi a tétje a tetteinek (létezésének), amíg tehát nem érzi át teljesen, hogy itt a bőrére megy a vásár, semmit nem fog megérteni a világból.