Nyáron az ember háromféle helyre szokott elmenni üdülni: a természetbe (hegyekbe, túrázni, kirándulni), vízpartra (strandra, tengerre, fürödni), illetve városokba.

Talán olvasóim is föltették már maguknak a kérdést: városokba miért? És pláne miért a mi korunkban, amikor pár kattintással egy szobában ülve előhívhatjuk mindazt, ami egy városban érdekesnek tűnik? Megnézni egy épületet élőben, miközben megnézhetjük képen is: mi ennek az értelme?

És bizony, úgy vélem, sok turista tényleg nem érti, hogy mi. Kószál az utcákon, és lefényképezi a híres épületeket, aztán beragasztja képalbumába, és mutogatja ismerőseinek, hogy íme, én itt is jártam! Néha magát is ráteszi a fotókra, mintegy bizonyítékképp, hogy tényleg járt ott. Csakugyan, van ennek valami értelme?

Szerintem semmi. Ennek semmi. Amikor idegen városokba megyünk, akkor valami mást keresünk.

Talán nem is éppen valami különlegeset, talán valami olyat, ami minket saját otthonunkra emlékeztet. Nem is ez a lényeg.

A lényeg inkább ott ragadható meg, hogy miért más ezer képet megnézni egy városról, és miért más odamenni, és bejárni az utcáit.

A nevezetességeket megnézhetjük képeslapokon is. Egyre jobb minőségű kamerákkal készített felvételeken, videókon, beleélve magunkat, mintha ott lennénk. A különbség azonban pontosan ez a mintha. Vagyis hogy amikor a képeket nézzük, akkor nem vagyunk ott. A képek képtelenek pótolni az ottlét élményét.

Városba nem azért megy az ember, hogy lásson, hanem azért, hogy ott legyen.

Mihez is lehetne hasonlítani a különbséget? Talán két művészeti ág különbségéhez. Képzeljük el, hogy egy város voltaképpen nem is más, mint egy hatalmas, hihetetlenül bonyolult és sokrétű műalkotás, melyet emberek milliói hoznak létre. Afféle összművészet, pompásabb mindannál, amit barokk elődeink ezen a fogalmon valaha érthettek.

Ezt a műalkotást, ami tehát maga a város, nehezebb értelmezni, ugyanakkor lenyűgözőbb és talán izgalmasabb feladat is, mint bármilyen egyéb műalkotást. Nem csak az épületeket kell megértenünk, és pláne nem csak a nevezetes épületeket. Ellenkezőleg! Mindazt meg kell próbálnunk megérteni, ami a városhoz hozzátartozik; a nevének eredetét, a történelmét, az utcák neveit és az utcákhoz kötődő anekdotákat, a benne élő emberek, híres és hirtelen emberek hagyatékát. A fákat, a szemeteskukákat, a kerítéseket, az emberek öltözékét. Az aszfaltot, a terek díszburkolatait. Az állatokat és növényeket, a lépcsőházakat, a levegő illatát és hőmérsékletét. A végtelenségig sorolhatnám. És azért sorolhatnám a végtelenségig, mert minden város kimeríthetelen.

Azt hiszem, minden művészeti ág közül a város a legizgalmasabb.

Azért megyünk el egy városba, hogy művészeti élményhez jussunk. Nem azért, hogy lássunk, hanem hogy átéljünk valamit. Egy város nem elsősorban vizuális élmény. Az is persze. De időélmény is, szellemi élmény is, miközben mind az öt érzékszervünket folyamatosan igénybe veszi.

A városokat nem lehet megunni, egy városra sohasem lehet ráunni.

A városokban ugyanazt keressük, amit egy nagyregényben vagy egy szimfóniában: életünk értelmét.

(Aki kitalálja, hogy melyik, számomra nagyon izgató város képeivel illusztráltam a bejegyzést, annak adok egy virtuális piros pontot.)