A Mátrában töltöttem bő másfél (vagy szűk két) napot a hétvégén egyetemi cimborákkal, volt köztük évfolyamtárs, fölsőbb éves, és már tanársegéd is, nagyokat trécseltünk iddogálva és borzasztó szóvicceket gyártogatva a hűvösen kellemes hegyi levegőben, és akkor és ott hangzott el a fönti mondat — rám vonatkoztatva.

Vagyis én csak ültem, figyeltem, hallgattam, néha beleszóltam egy-egy fél- vagy egész mondat erejéig a társalgásba, szokás szerint inkább csak belül számolgatva a derű óráit.

És amikor elhangzott a kérdés, hogy én mindehhez mit szólok, na, akkor jött a mondat, hogy figyeljétek meg, hogy poszt lesz ebből, blogbejegyzés, akárki meglássa, én meg csak mosolyogtam, hogy hát akkor tényleg-e, meglássuk majd, de azért nem szóltam sokat (vagy semmit?), igazán szép idő volt, és igazán jó volt ott lenni, üdülni, csevegni, olyan emberekkel lenni együtt, akikhez a szeretet köteléke fűz.

Ám hogy lesz-e belőle poszt, arról fogalmam sem volt.

Persze olvasóm talán a gyanú hermeneutikájával közelít a mondat felé, és ekképp okoskodik: a mondat bizonyára gúnyosan értendő, valahogy imígy: "te nem is vagy köztünk, te még köztünk léve is azon töprengsz, mit írogassál a blogodra, ez igazán nem szép tőled..."

Én azonban pontosan tudom, hogy a mondat a jóindulat hermeneutikájával értelmezendő, emígy: "te annyira köztünk vagy, és annyira érted, hogy mi itten miről trécselünk, hogy már csak idő kérdése, nézeteidet mikor fejtsd ki blogod nyilvánossága előtt, igazán örülünk, hogy köztünk vagy..."

Rendben is van. De ha poszt lesz, akkor miről?

Igazán sok minden szóba került. A tudás presztízse, a tanári szakma megbecsültségének alacsony foka és ennek okai, az öngondoskodásra nem nevelő állam hatása az adófizetői mentalitásra, a gyereknevelés mikéntjeinek elágazásai, a cigánykérdés megoldására tett szerény javaslatok megvitatási módozatai, a feminizmus és hímsovinizmus végeláthatatlan konfliktusai a magánélet terepének különféle vetületein megvillanva (vö. mosogatás) stb. stb. Ki nem tud elképzelni egy ilyen csevejt? Ki nem volt már részese hasonlónak?

Ebből így aligha lesz poszt. Az életről nem lehet posztot írni, az csak úgy árad, az cikázása a gondolatoknak "események"-nek nevezett cikázások hátterére vetítve. Aki énblogot (pl. naplót) ír, az hazudik. (Persze van-e ember, aki ír, és nem hazudik?) (Miért mindig csak szegény íreket bántsák?) (Na ne...) (Szmájli.)

Én csak azt tudom, hogy jó a kimozgás a megszokottból, ha sík terepen élünk, hegyre mászni, ha józanok vagyunk, lerészegedni, ha beburkolózunk a magányba, emberek közé menni, és nem is tudnám megmondani hirtelen, csak azért jó-e, mert kimozgás, vagy azért-e, mert eleve valami jó.

Hát igen, ebből így nemigen lett poszt. Hogyan lehet ezt az írást most kommentelni? Mindenképpen szükség lenne valamiféle erős tézisre, tételmondatra, mely vitatható. Melyhez az olvasó viszonyt alakíthat.

Legyen tehát.

Tézisem annyi, hogy írni arról, ami igazán élményként érint meg minket, lehetetlenség; írni csak arról lehet, ami eltávolodott tőlünk, amit kellően elidegenítettünk magunktól, ami már nem is olyan fontos nekünk, hogy benne legyünk, és ezért már azzal is beérjük, hogy véleményünk legyen róla; írni csak akkor és arról lehet, amiről igazából már nem is érdemes írni, hiszen amiről érdemes lenne, azt még (vagy már?...) képtelenek vagyunk megfogalmazni.