Ha kézbe veszünk egy újságot, egy folyóiratot, ha böngésszük a netet, és publicisztikákat olvasunk, ha fölmegyünk a blogokra, sőt ha beleolvasunk a kommentekbe, egyszóval: ha átengedjük magunkat a betűk áradatának — és hol vannak még a könyvek, ugye? —, meghökkenthet minket valami: hogy van az, hogy mindenki máshogyan ír?

Nem tudom, olvasóm elgondolkodott-e már ezen a kérdésen.

Hiszen a valóság, amiről olvasunk, közös. A nyelv, amit értünk, közös. Hogyan lehetséges, hogy ugyanarról mégis mindenki máshogyan ír?

Még a legapróbb részletekben is eltérő két különböző ember fogalmazványa. Még azt sem mondja két ember ugyanúgy, hogy szomjas, vagy fázik, vagy ideges. Ha akarná, sem tudná ugyanúgy. Azonnal felismerni, kitől származik a szöveg (és kitől biztosan nem). A stílus kifejez. Kijelöl. Megjelöl.

A stílus maga az ember.

De vajon csakugyan így van-e?

A probléma nagyon szerteágazó, meg kell próbálnom egy kicsiny részletét kiemelve mutatni rá az egészre.

Kezdem a tézissel: mindenki olyan stílusban ír, amilyen stílusú szövegeket olvasni szokott.

Nincs olyan, hogy valaki kibújik a földből, és elkezd beszélni. A beszéd mindenekelőtt utánzás. Nincs olyan, hogy valaki stílust teremt. Mindenki a már meglévő sablonokból gyúr össze valami újszerűt. Nincs olyan, hogy valaki teljesen egyedi módon beszéljen. Mindennek föllelhetők a mintái a múltnak mélységes mély kútjában.

Mégis, van, akinek a stílusa frissebbnek tűnik, mint másé. Persze, hiszen az illető frissebb szövegeket olvas gyakorta.

Amikor az internetes újságírás, pl. Magyarországon az Index, nyelvileg megreformálta a hírközlő médiumok ásatag és unalmas nyelvezetét, akkor nem történt más, mint hogy a legfrissebb nyelvi regiszterekkel napi, sőt percnyi szinten érintkező ifjú emberek szövegelése végre országos nyilvánosság elé került.

És akkor itt jön valami, amit okvetlenül hangsúlyozni szeretnék: a "nincs új a nap alatt" gondolata nem azt jelenti, hogy minden egyes pillanat nem teljesen vadonatúj.

Hanem? Hanem azt, hogy nem vagyunk elveszve a káoszban, vannak viszonyítási pontjaink.

És akkor játékra fel!

Mit olvasnak például az Index újságírói? (Posztmodern és avantgárd irodalmat? Ponyvákat? Esterházyt?)

Mit olvas a kuruc.info szerkesztősége? (Két világháború közötti szélsőjobbos irodalmat? Netán Wass Albertet? Az a válasz téves, hogy semmit. Aki ír, az mindenki olvas is.)

Mit olvasnak a Konzervatórium blog szerzői? (Angolszász konzervatív szerzőket? Arisztotelészt?!? Politikai témájú blogokat?)

Mit olvasok én? (Az én csillagom a századelő klasszikus modern, késő modern irodalma, Kosztolányi, Szerb Antal, Babits, Márai, József Attila a félisteneim, no és Arany János, reggel, éjjel meg este.)

De magamnál maradva. Vajon mennyiben mintázom én nyelvemmel ezt a hagyományt?

Itt jön az állati rész.

Hogy a mintakövetésből mi lesz, azt már a zsigereink alakítják ki.

Aki például kifullad egy háromsoros mondat néma kimondása közben, az nemigen fog háromsoros mondatokat írni, legfeljebb elvétve, a változatosság, a cifrálkodás kedvéért, szem előtt tartva a szabályt, hogy egy szöveg sohasem lehet egy ritmusú.

Mindezt már a pulzusszám, a vérnyomás, a vércukorszint, az anyagcsere tempója és ezer egyéb anyagi körülmény befolyásolja.

Egyszóval: a materialitás.

A stílus éppen azáltal tud egyedi és megismételhetetlen lenni, hogy folyton egy öntudatlan állat dolgozik bennünk.