Pár bejegyzéssel ezelőtt azt állítottam, hogy egy embert, akit a stílusa miatt megszeretünk, apró modorosságok láncolnak szívünkhöz. Nos, értelemszerűen igaz ez a költőkre is. Először nem a nagy verseiket szeretjük meg. Először azt az atmoszférát szeretjük meg, melyet kialakítanak maguk körül.
Én legalábbis így voltam például Kosztolányival. Amit először megszerettem benne, az éppen az volt, amit legjobb írásaiban éppenséggel leginkább levetkőzött: a modorát.
Az igazi "kosztolányis" modor talán leginkább A szegény kisgyermek panaszai ciklusban érhető tetten. Például az Ódon, ónémet, cifra óra... kezdetű versben, melyből az alábbiakban néhány sort fölidézek, hogy kicsit közelebb kerüljek rejtélyéhez.
Aranycirádás, pici tükrén
még mosolyog a rég letűnt fény,
de már nem úgy, mint hajdanán,
mert ő ütötte el az éjfélt,
mikor meghalt a szépanyám,
fehér, mosolygó szépanyám.
Miért tetszik ez azóta ellenállhatatlanul, hogy először elolvastam? Teljes választ e kérdésre biztosan nem tudok adni. Egy-két mozzanatot viszont miért ne villantanék föl máig töretlen tetszésemből?! Hátha lesz olvasóm, aki továbbgondolja őket.
Kosztolányi mindenekelőtt egy valóságos, mindenkit érintő dologról ír: szépanyja mindenkinek volt; ha nem is mindenki találkozhatott vele. Azonnal valami emberi közelségbe kerülünk a szerző által írt szöveggel. A családról van szó. Kosztolányinál majdnem mindig a családról van szó, az ember legközvetlenebb környezetéről. Nem Magyar Ugarról, nem Ős Kajánról, nem Forradalomról, Eszmékről, aszfodéloszokról és hasonló megfoghatatlan, zavaros dolgokról. Hanem a legvalóságosabb valóságról.
A fehér, mosolygó szépanyám ugyanakkor nem is teljesen valóságos dolog. Tudjuk, hogy létezett a nagyszüleinknek is dédanyja (vagy a dédszüleinknek is nagyanyja), dehát sose láttuk őt... A legvalóságosabb valóság Kosztolányinál mindig kicsit kísérteties is. Nem tudom, van-e kísértetiesebb kép, mint a fehér, mosolygó szépanyám. Hirtelen egy sem jut eszembe.
Ha viszont ezt a fehér, mosolygó (apropó: mitől fehér?) asszonyt sem ismertük, mit tudhatunk a haláláról? Semmit. Teljesen a képzeletünk szabad csapongására vagyunk bízva. Talán valami ősi rontás végzett vele? Netán maga a Kaszás jött el érte, miután illedelmesen bekopogtatott? Valami titokzatos vétekért kellett vezekelnie? Benne vagyunk egy kísértettörténet kellős közepében. Édes, izgalmas, bódító romantika.
Ez a légies szint azonban valami nagyon is megfogható, megtapintható, körvonalazható tárgyhoz, egy hatalmas faliórához kapcsolódik. Amely arra hívatott, hogy minden percet egyformának mérjen. És elvileg így is tesz. A halál órája ugyanolyan neki, mint a legköznapibb délután egy órája. Valami mégis nyomot hagy rajta: Aranycirádás, pici tükrén még mosolyog a rég letűnt fény, de már nem úgy, mint hajdanán...
Hogyhogy nem úgy? Csakugyan megváltoztat egy tárgyat az, ami körülötte történik? Nyilván nem. Illetve mégis igen. Mert a tárgy az nem egy változatlan valami, mely szemlélőjétől teljesen idegen. A tárgy: szemlélő és dolog viszonya. Másképpen látjuk ugyanazt a tárgyat este, és másképpen reggel, és másképpen, amikor éppen például meghalunk. (Ezt a meghökkentő észrevételt aknázták ki az impresszionista festők, amikor ugyanazt a templomot a nap különböző óráiban lefestették, és igazolták vele, hogy mindig másmilyen.)
A rég letűnt fény másképpen mosolyog, amióta a rokonunk halálának volt szemtanúja. Miért? Mert mi nézzük máshogyan ezt a fényt. Fölidézi bennünk, hogy mi is lehettünk volna ott, a halálos ágyon. Valósággal "átéljük" a halált.
Mindez azonban csak polgári miliőben van így. Csak olyan lakásokban, amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak utódokról utódokra. Magyarán: olyan családokban, ahol rend van.
Ez a polgári miliő adja meg Kosztolányi írásainak modorát. Ez az, amit legkiválóbb szövegeiben leginkább elhagyott, és család, múlt, otthon, idő, remény nélküli egzisztenciákról írt. Viszont az ösztöneiben mindvégig megmaradt ez a polgári öntudat, amit szeretek benne. Átmosolyog (mint rég letűnt fény) azon szövegei szövetén is, melyek egyébként egy egészen másféle (talán nem is emberi) világról adnak hírt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.