Tegnap Koppenhágában eldőlt, hogy 2016-ban Rio de Janeiro rendezheti a Nyári Olimpiai Játékokat. Nem tudom, ki hogy van vele, én örültem a hírnek.

Dél-Amerika megérdemli azt a fölfokozott figyelmet, mely a játékokkal kijut majd neki.

A világ három nagy szegény térsége (Afrika, Közép-Ázsia, Latin-Amerika) közül — amennyire én ezt innen megítélhetem — a latinok földrésze messze a legcivilizáltabb. De talán úgy mondom inkább: ők állnak hozzánk a legközelebb, az ő problémáik a leghasonlóbbak a mi problémáinkhoz.

Hogy ennek mi köze ahhoz, hogy örülök a riói olimpiának? Csak annyi, hogy Dél-Amerika számomra, ha nem is éppen vonzó, de mégis izgalmas hely. Ugyanezt mondjuk Ghánáról vagy Afganisztánról nem tudnám elmondani.

Arról nem tehetnek, hogy szegények. Pontosabban: arról nem ők tehetnek, hogy szegények. Egy könyörtelen félgyarmati rendszer igájában tengődő népek ezek, mely rendszer ellen a lázadás (marxista alapokon) hasonlóan könyörtelen rendszerek kialakulásához vezetett, miközben eldönteni valóban igen nehéz, hogy Fidel Castro és Hugo Chávez rendszerét tekintsük-e szimpatikusabbnak, vagy azt, amely ellen e rendszerek létrejöttek. Az "egyszerű emberek" ott, Latin-Amerikában, tényleg "megszívják", jöjjön akárki is, törjön akárki is uralomra.

Pedig ezekben az "egyszerű emberekben" ott hatalmas művészeti érzék mutatkozik meg.

Két területet említhetek, azt a két területet, melyet egyáltalán ismerhetek. Az egyik az irodalom, a másik a foci. Ezen a két területen — talán nem túlzás ezt állítani — a huszadik század Dél-Amerikáról, a dél-amerikai zsenialitásról, a dél-amerikaiak művészeti érzékéről szólt.

Borges vagy García Márquez művészetét, az Alefet, a Bábeli könyvtárat, a Száz év magányt vagy a Szerelem a kolera idejént éppúgy ismeri mindenki, ahogyan Pelét vagy Maradonát, Ronaldót vagy Leo Messit. Dél-Amerika irodalma nélkül a huszadik század regényirodalma (nem is olyan nagy túlzás ez) köldöknéző háborús irodalom; a huszadik század focija meg brit-német erőfutball volna. Dél-Amerika szegényei elmondhatatlanul sok mindent adtak az elmúlt száz évben a világnak.

Én tehát örülök, hogy most megmutathatják magukat; hogy két hétre ők lesznek majd a világ közepe. Ez az első dolog, ami a hír kapcsán eszembe jut.

Később nyilván eszembe jut majd még sok minden más is, de az első hang hadd legyen most az örömé.