A dolgok már csak olyanok, hogy történetük van. Semmi sem történik csupán csak egyszer. Minden, ami történik velünk, egy nagy egész részévé válik, és e nagy egész nélkül el sem képzelhető.

Amikor tavaly blogbejegyzést írtam a Polgári Védelmi Hatóságnál tett kalandomról, önkéntelenül is ironikusra vettem a figurát. A poszthoz a "hazaszeretet" címkét is odabiggyesztettem, noha az, amit én tavaly a hazámért tettem, a semminél is kevesebb volt. Idén azonban, egészen pontosan ma délután, kiderült, hogy az irónia komolyra fordult. Ahogyan a fellengzős irodalomelmélészek fogalmazni szoktak: a nyelv figuratív működését az idő egy éves távlatában fölváltotta a retorikai.

A következő történt ugyanis. Ahogyan tavaly, úgy idén is behívót kaptam polgári védelmi "kiképzésre". Annak rendje és módja szerint megjelentem a helyszínen, aláírtam a jelenléti ívet, elhelyezkedtem az iskolapadban, és vártam, hogy induljon a "kiképzés".

Az alezredesen és a jegyzőn (?) kívül öten voltunk jelen a teremben, amikor elkezdődött az "oktatás". Ekkor derült ki, hogy nem ötőnknek kellett volna ott lennünk, civil segítőknek, beosztottaknak, hanem harminckettőnknek. Ennyi embert hívtak be, ennyi emberből áll a mi kis őrsünk. Harminckettőből. Harminckét emberből öten jelentek meg.

Őszintén szólva mélységesen felháborodtam.

Aki nem jelenik meg egy ilyen "kiképzésen" (mely miatt természetesen fölmentést kaphat a munkahelyén a hiányzásért; bár a "kiképzés" természetesen elvileg munkaidő után, azaz négykor kezdődött), és nem jelezte előtte öt nappal, hogy miért nem, azt 100.000 forint bírságra büntethetik. Kinek éri ez meg? Egyáltalán: hogy jut valakinek eszébe, hogy a hatóság hívásának ne engedelmeskedjék? Nem éppen olyan ez, mint amikor valaki úgy gondolja, hogy neki derogál adót fizetnie, és nem tölti ki a nyilatkozatát?

Ha öten-hatan nem jönnek el, rendben. Előfordulhat, hogy halaszthatatlan ügy jön közbe. De hogy öten-hatan legyenek ott egyáltalán?

Egy katasztrófahelyzetben is majd az jön el, akinek úri kedve szottyan rá?

Persze másról szól ez a dolog, nem arról, hogy bárkinek is kárt okozott volna, aki nem hallgatta végig ugyanazt a semmit, amit tavaly. Egy szemléletről. A kötelességtudat hiányáról.

A kötelességeit nem azért teljesíti az ember, mert közvetlen hasznát látja. (Egyébként miféle korlátolt, buta ember lehet az olyan, aki mindent csak azért csinál, mert közvetlen hasznot lát benne?) A kötelességeit azért teljesíti, mert kötelességek. Nem kell kérdezni. Ez a rend. Rettenetes volna elképzelni, ha egy katasztrófahelyzet esetén mindenki azon kezdene agyalni, hogy miért pont piros a tűzoltókocsi, miért nem, mondjuk, lila. Vannak dolgok és helyzetek, amikor csak a nem-gondolkodás hatékony. Ilyen helyzetekre fejlesztették ki az emberi társadalmak a kötelességtudat intézményét.

Úgy tűnik azonban, hogy Magyarország e tekintetben rendkívül elmaradott hely.

Én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy például Németországban előfordulhatna hasonló linkség az érintettek részéről.

Húsz perc késéssel megjelent az egyik őrstag. Egy felnőtt férfi. Azt magyarázta, hogy családja négy tagjából három beteg, és volt neki fontosabb dolga is, mint ez az ökörködés.

Innen is küldöm a jobbulás kívánságát családtagjainak. Remélhetőleg mihamarabb meggyógyulnak. Mégis azt mondom: ha nem súlyos, halálos betegségekről van szó, nincs az a kór, amely ne bírná el egy hozzátartozó másfél órás távolmaradását. Aki ezt nem érti, az az egyén-közösség viszony alapját nem érti. Az egyén áldozatot hoz a közösségért, cserébe az megvédi őt a külvilág veszedelmeitől. Ez az áldozat egyénenként és helyzetenként változó mértékű, de áldozat nélkül még a legparányibb közösség sem lehet működőképes.

Magának a "kiképzésnek" természetesen ma sem volt semmi értelme (vagy legalábbis csak nagyon kevés); ez a tény azonban hitem szerint nem cáfolja, inkább megerősíti igazamat.