Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum igazgatója mondta egyszer egy interjúban, hogy vissza kell adni a magyaroknak a hőseiket. A XX. századi történelmünkben nincsenek hőseink. Ez az időszak csupa olyan alakkal van tele, akinek megítélése kétes, zavaros, nem egyértelmű; egyszóval csupa olyan alakkal, akit nem lehet hősnek nevezni. Azt is említette még Schmidt, ő el tudná képzelni, hogy mondjuk Tisza István vagy Bethlen István hősként tisztelt alakja legyen a múlt századnak. Minden korszaknak szüksége van olyan alakokra, akikre föl tud nézni, és akiket maradéktalanul tisztelni tud.

Temérdek kérdést fölvetett bennem ez az interjú. Például a következőket: csakugyan igaz-e, hogy korábban voltak hőseink, most pedig nincsenek? Csakugyan szükséges-e, hogy egy népnek legyenek hősei? Ha, tegyük föl, igaza van Schmidtnek, és valóban elvesztettük hőseinket, akkor mi lehet az oka ennek? Lehetségesek-e ma még hősök? Lehetségesek voltak-e hősök a XX. században? Csak államférfiak lehetnek-e hősök? Nem lehet, hogy itt egy romantikus gondolkodás továbbéléséről van szó? Egyáltalán: mit jelent az, hogy hős?

Kérdések ezrei merülnek föl bennem, és egyik kérdés generálja a másikat. Egyszer jó volna utánamenni ennek a témának, kifejteni, hogy én mit gondolok róla. Meggyőződésem ugyanis, hogy Schmidt Mária valami valóságos problémát feszegetett abban az interjúban. Lássunk hát neki!

Először is az jutott eszembe, hogy a hős az sohasem egy valóságos személy, mindig egy kép (nevezzük így: reprezentáció), melyet egy közösség egy adott személy tulajdonságaiból elvonva megalkot. Afféle bálvány. A valósághoz igazából nem sok köze van, erről a tényről azonban a hőst hősként tisztelők nem vesznek tudomást, és helyes is, hogy nem vesznek tudomást. Éppen azért tekintenek a hősre hősként, mert nem a valóságot szemlélik, hanem a képet, melyet elvontak belőle. Petőfi, Kossuth, Deák, Wesselényi, Széchenyi: azért tökéletes hősök, mert róluk már csak az elvont kép él bennünk, el sem tudjuk képzelni, hogy ezeknek az embereknek volt testük is, viszketett a bőrük, ásítottak, idegeskedtek stb. Alakjuk "romló földi mása" (Dsida) teljesen elfakult, ők már csak szimbólumok. Petőfi a lánglelkű poéta jelképe, Kossuth a forradalomé (A Forradalomé), Deák a Kiegyezésé, Wesselényi az Árvízi Hősé, Széchenyi a Reformkoré, és így tovább.

Igen ám, de ha egy ember túlságosan közel van hozzánk, és túl sok mindent tudunk róla, akkor ez az elfakítási és önelvakítási (voltaképpen: mítoszképzési) folyamat nemigen tud beindulni. A XX. században olyan technikai lehetőségek állnak rendelkezésre egy ember életének rögzítésére, hogy csakugyan szinte lehetetlennek látszik az a fajta romantikus idealizálás, mely a XIX. században még — úgy fest — minden további nélkül működött. Hogyan lehet valaki idealizált hős, ha millióegy adatot tudunk arról, hogy önmaga nem volt éppen egy ideális ember?

Persze az önelvakítás mindig működhet. Különösen a jobboldalon folyton él az igény az önelvakításra, arra, hogy ideálként állítsanak be olyan figurákat, akikről csak a vak nem látja, hogy nem ideálok. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy jogos igény. Azok a jellemzően magukat baloldalinak / liberálisnak / felvilágosultnak stb. tartó emberek, akik ezt a mélyen emberi igényt nem érzik át, nagyjából semmit sem értenek nemcsak a világból, de önmagukból sem. Butaságuk gyógyíthatatlan. Érvük viszont megfontolandó.

Érvük éppen az, hogy az önelvakítás nem vezet sehova. És ez valóban így is van. A problémát, hogy "kellenek a hősök", ugyanakkor "nem lehetségesek", nagyon-nagyon nehéz föloldani.

A vicc azonban az, hogy valamiképp mégis sikerül.

Mert tévedés, hogy mainapság ne léteznének igazi hősök is. Tény, hogy őket nem a politika mezején kell keresnünk. Annál inkább a sport, a művészet, a kultúra és a hétköznapok terein, pályáin és képeiben.

Igazi huszadik századi hős volt például József Attila. Az ő hős voltát senki sem kérdőjelezheti meg; mert aki megtenné, azt a közösség jogos kirekesztéssel sújtaná.

Ugyancsak igazi huszadik századi hős volt Puskás Ferenc. Ő is bálvány lett, és őt sem szabad mocskos kezekkel illetni. Minden magyar pontosan tudja, hogy Puskás hős volt.

Íme két tipikus huszadik századi magyar hős. Két olyan ember, akire csak a legmélyebb tisztelettel tudunk fölnézni. Hogyan csinálták, hogy hősök lettek? Ez egyelőre rejtély. Természetesen vannak ötleteim, de túlságosan hosszúra nyúlna ez a már amúgy is méretes bejegyzés, ha megpróbálnám kifejteni, mire gondolok. Maradjunk annyiban, hogy József Attila és Puskás Ferenc jellegzetes példái a huszadik századi magyar hősöknek. Schmidt Mária tévedett. Vannak ma is hőseink. Nem kell "csinálni" őket.

És van még egy szempont. A bejegyzés végére hadd biggyesszem ide egyik kedvenc költeményemet, mely reményeim szerint megérteti, hogy miféle hőseink is vannak még.

Schmidt Mária mindenképpen tévedett, amikor megfeledkezett azokról az emberekről, akik egyikének Kosztolányi alábbi verse elfelejthetetlen emléket állított.

Februári óda

Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyü betegség.

Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.

Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhagy.

Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.

El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet,
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.

Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.

Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.

Ha fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy "meghülök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad.

Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.

Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.