Kétszer is írtam már e blogon a Dallasról, melyet 2008 őszétől kezdett vetíteni újra a StoryTV. Először a sorozat által sugallt (nagy)polgári értékrenden csodálkoztam el, mely értékrend (egyáltalán bármiféle értéktisztelet) jelenkori magyarországi világunkból látványosan hiányzik; másodszor pedig az lepett meg, ahogyan az évek során mennyire megváltozott a viszonyom emberi karakterekhez.
Ma este nyolctól véget ér a 357 epizódból álló klasszikus sorozat újravetítése. Jockey-t már mindenki elhagyta, anyja, apja, mostohaapja, felesége, második felesége, szeretői, titkárnője, fiai; már mindent elvesztett, az olajtársaságot, az otthonát, a harcot Cliff Barnes-szal; és már megjelent neki az Ördög, hogy megmutassa, milyen lett volna a világ nélküle.
Most már egyben látom az egész sorozatot, és megértem sikerének okát. A Dallas a kortárs világunk egyik alapmítoszára tapintott rá. Ugyanarra, amelyikre Ellis regénye, az Amerikai Psycho. Arra mégpedig, hogy a mérhetetlen pénz és hatalom, amit több milliárdnyi ember nélkülözésének rovására néhány ember fölhalmoz magának, megőrjíti, lelki korccsá, pszichopatává teszi tulajdonosát.
Jockey Ewing, aki egészen kivételes intelligenciáját arra használta föl, hogy vagyonát és hatalmát maximalizálja, nem is lehet más, mint cinikus elmebeteg.
Persze nem olyan látványos kegyetlenséggel végzi ki áldozatait, mint Pat Bateman. Egy filmsorozat, mely a kispolgári közönség elismerésében leli létjogát és létokát, nem dolgozhat olyan elriasztó eszközökkel, mint egy regény.
De a végeredmény nagyon hasonló: a teljes elsivárosodás, az elhagyatottság, tönkrement sorsok és életek, a végén pedig a pokol.
Pilinszky egyik versében a poklot egy üres lépcsőházhoz hasonlítja.
A Dallas utolsó néhány epizódja előhívja a nézőben ezt a képzetet. Egy paradicsomi hely, egy valóságos édenkert (Southfork), ahol békés idillben ül össze a hatalmas család, nagypapa és nagymama sakkoznak, unoka a medencében fürdik, fiak és menyek a medence mellett napoznak, este tücskök ciripelnek, a család körbeüli a vacsoraasztalt, a személyzet pompás falatokat hoz tányérra, szóval ez az idilli béke otthona az utolsó fejezetekre egy teljesen üres lakássá változik, és az Ördög által fölkínált rémálomban már egy építési vállalkozó (vagyis szélhámos) karmaiba kerül.
És mindez miért? Mert ennek így kell lennie. A pénz nem boldogít, hanem megőrjít.
Legalábbis az olyan pénz, melynek megszerzéséhez vér tapad. (És melyik mai milliárdos pénzéhez nem tapad vér?)
Az utolsó két rész "metafizikus utazása" mindenesetre tartogat még egy tanulságot. Jockey csak eszköz volt a sors kezében. Ha ő nem lett volna, lett volna más, talán egy még rosszabb.
A végső tanulság az (mint minden műalkotásban), hogy nincsen morális tanulság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2010.01.12. 18:31:04
Azért is érdekes ez a kissé metafizikus befejezés, mert a Dallas a végéhez közeledve kiábrándítóan silány lett.
De Jockey végig a legérdekesebb szereplő, alig tudják "elpusztítani", annyira erős. De dolgoznak rajta, szerintem a vég kezdete az az apró momentum volt, amikor az orvos eltiltja a whiskey-től, és utána kénytelen vizet inni - whiskey-s pohárból, sok jéggel. Komolyan szántam akkor.
Már gyerekként is az dühített Jockey-ban, és a róla mintázott béna utánzatokban, hogy a gonoszsága néha túlpörög, néha fölöslegesen kegyetlen, és nem egyszer ez hozza a vesztét. (Gyerekként...? Tizenhat éves koromban lett vége először.)
Egyébként Jockey nem eredendően rossz. De a személyiségének árnyalataira az idő múltával egyre kevesebb gondot fordítottak. Nekem most tűnt föl, mennyire függ a szüleitől. Mint egy kisgyerek. Mindent azért csinál, hogy a "mama" szeresse, az apja meg elismerje. (És folyton azt érzi, hogy az ostoba kiskedvenc Bobbyt és bátor, de érzékeny Garryt jobban szeretik. Pedig ő mindent a családért tesz.) Aztán ott van az örökös jólfésültség, Jockey haja és öltözéke mindig makulátlan. Nagyon szorongó embernek tűnik végig.
pontilyen 2010.01.12. 18:45:56
Nálam a két női főszereplő (Pamela és Samantha) kiválása jelentette a határvonalat, onnantól kezdve egyre laposabb lett az egész; egyre jellegtelenebb "főszereplőket" vontak be, egyre erőltetettebbek lettek a sztorik, egyre több lett az önismétlés. Még a legutolsó évad nem is volt olyan rossz.
A gonosz eleve mindig túlpörög; nincsen racionális gonoszság. Aki egyszer eladta a lelkét az ördögnek, az nem tud leállni. Ezzel együtt Jockey a végére tényleg egészen sajnálatra méltó, szerethető lett.
Nekem az is különösen érdekes élmény volt az újranézésben, hogy megváltoztak a prioritásaim. Bobbyt például gyerekként nem tartottam sem túl nagyra, sem túl érdekesnek. Ő volt (szememben) a tipikus "jó tanuló, jó sportoló", ennek a típusnak minden unalmasságával. Most meg azt látom, hogy észben minimum annyit ér, mint Jockey, erőben meg messze felülmúlja. Hihetetlen, hogy mi mindent túlélt. (A másik, szememben megváltozott karakterről, Samantháról már írtam. Az egész sorozat talán legkülönösebb, legsokoldalúbb legnehezebben értelmezhető egyénisége. Állítólag külön kérése volt Larry Hagmannek, hogy a főszereplő felesége erős karakter legyen.)
Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa · http://sslazio.blog.nepsport.hu/ 2010.01.12. 21:09:36
Nem véletlen, hogy ilyen erős hatást gyakorolt Amerika és a világ televíziós sorozataira, nagyon erős és emlékezetes dráma volt, bár a "Pamela felébred és Bobby zuhanyzik" megoldást nem tudom megbocsájtani. :)
pontilyen 2010.01.12. 21:14:54
Péntek volt az. :-)
Igen, az "álomévadot" sokan nem tudták megbocsátani, érdekes megnézni az egyes évadok nézettségi statisztikáit.
Pedig utólag nézve (és persze a heti egy rész helyett heti ötször látva) érdekes volt egy "Pamela így látja a világot" alternatív narratívát elképzelni.
Amúgy a sorozat csúcspontja egyértelműen az volt, amikor Kristin rálőtt Jockey-ra, és mindenki találgatta, hogy ki lehetett a tettes.
Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa · http://sslazio.blog.nepsport.hu/ 2010.01.12. 22:28:21
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2010.01.13. 14:08:31
úgy érzem, lehagyod az értelmezésről a közönséget, akinek szól az üzenet: a kicsengése igencsak kispolgári, elégedjenek meg azzal, ami van nekik, hisz látják, hogy ha többet szeretnének, mi lesz az ára!
hit, család, szeretet. ugyanakkor közel sem örült meg minden véres milliárdos, mert az ő etikájukban - és a keresztény etikában is - igazolást találnak a tetteikre, továbbá kispolgáréknál is ugyanúgy szétesnek családok és egyéni sorsok.
szerintem a sorozat végkifejlete borzasztóan álszent.
pontilyen 2010.01.13. 14:16:37
Van abban valami, amit írsz, és tényleg nagyon ingoványos területen mozog a befejezés.
A Dallas hatásának egyik titka alighanem az is volt, hogy rendkívüli mértékben provokálta a nézők morális ízlését. Folyton az látszódott, hogy itt van ez az aljas, csaló, cinikus ember, aki mégis mindig nyer, mégis mindig sikeres. Aki pedig föllázad ellene, az mindig elbukik. Ehhez képest a befejezés tényleg moralizálónak hat. Vagyis hatna. Mert a bemutatott "alternatív világ", amelyikben Jockey meg sem születik, talán még rosszabb (morális értelemben is), mint a Jockey által -- elvileg -- tönkretett.
Ebből nekem az jön le, hogy nincs morális ítélet. A figyelmes néző azt veheti észre, hogy a Jockey-féle életmód ugyan tönkreteszi a világot, de a világ akkor is tönkremenne, ha ő nem létezne. Nincs megoldás. (Vagy ahogy Ellis regénye végződik: NEM KIJÁRAT.)