E blog hűséges olvasói nyilván észrevehették, hogy én nem vagyok éppen az élet bajnoka. Általában minden, amibe belevágtam, kudarcos eredményt hozott, legalábbis ahhoz képest mindenképp, amit saját elvárásaim diktáltak volna. Szereztem például diplomá(ka)t, de milyet. Van három nyelvvizsgám is, de vajon tényleg tudok-e például angolul. Ez csak két kiszemelt példa. Azért nem hozok sokkal többet és sokkal súlyosabbakat, mert nem akarok túl személyes dolgokról beszélni. (Higgye el olvasóm: tudnék.) Kudarcérzésemet fokozza, hogy soha nem kételkedtem kivételes képességeimben és tehetségemben, amiért egyébként nyíltan vállalom a beképzelt jelzőt. A nagyképűt nem, de a beképzeltet igen. Meggyőződésem, hogy minden gazdag képzeletvilággal rendelkező ember beképzelt.

Vagyis azt lehetne hinni, hogy van okom irigykedésre.

Állításom ezzel szemben az, hogy irigykedésre senkinek sincs oka; ugyanúgy, ahogy ellentétére, a szánalomra sem. Kifejtem, miért.

Képzeljünk el két embert. Az egyik éppen egy házban ragadt benn, amelyet robbanás rázott meg. Az illető ember szinte szénné égett, elképesztő fájdalmai vannak. Helyzetét súlyosbítja, hogy eszméleténél van, mindent érez. Iszonyatos, ugye? Ugye semmiképpen sem lennénk ennek az embernek a helyében? Szánakozásunk, részvétünk szinte végtelen méreteket ölt.

A másik ember dúsgazdag, mindene megvan, családja, gyerekei, sikereiről mindenfelé valóságos ódákat zengenek. Most éppen a golfnak, kedvenc kikapcsolódásának hódol, lágy szellő legyezi a huszonöt fokos, csodálatos napsütésben. Ugye szeretnénk az ő helyében lenni? Irigységünk iránta szinte végtelen; ott lennénk, hogy mi üssük a labdát, minket legyezzen a szellő, miránk süssön a nap.

Miért van az mégis, hogy a cserét, két ember sorsának kicserélését még ilyen szélsőséges helyzetekben sem fogadhatnánk el?

Azért, mert ha a helyzetünket kicserélnék, az egész életünket ki kellene cserélni.

Képzeljük el a legeslegrosszabbat. Az illető ember, akit égési sérülések értek, túléli a balesetet, és egész további életében érzi az égés okozta fájdalmakat. Erre a sorsra talán mondhatjuk, hogy rettenetes. Mégse mondhatjuk azonban, hogy az illető embernek az élete rettenetes volna. Miért? Egyszerűen azért, mert ilyesféle ítéletekre nem vagyunk fölhatalmazva. Konkrétabban: azért, mert nem tudjuk.

Elképzelhető, hogy ez az ember, akinek minden mozdulat fáj, és az élet minden mozzanata pokoli szenvedés, fájdalmai közepette olyan mélységeit képes megélni a gyönyörnek és a szépségnek, amelyről másik, sikeres barátunk nem is álmodhat. Lehetséges, hogy az ő élete sokkal több valóságos gyönyörűséget tartalmaz, mint a másiké. Nem tudhatjuk.

Aki tudni véli, az hazudik.

Ezen a ponton látható csak igazán, mennyire egy gyökerű a két legellenszenvesebb és talán legveszedelmesebb emberi érzelem, az irigység és a szánalom.

Mindkettő a másik életének abszolút birtoklásából indul ki. Egyik se tartja tiszteletben a másik ember eredendő, föloldozhatatlan másságát, idegenségét, kiismerhetetlenségét.

Az irigykedésnek azért nincsen értelme, mert egészen egyszerűen nem tudhatjuk, hogy amire irigykedünk, az egyáltalán jó dolog-e. Ha úgy képzeljük, hogy jó dolog, akkor nem irigykedni kell, hanem tenni érte, hogy miénk legyen. Ha például a sikerességet sokra értékeljük, akkor tegyünk érte, hogy sikeresek legyünk, és azok leszünk. (Ez egyébként tényleg nagyjából így működik.) Ha a békés életet értékeljük sokra, akkor tegyünk érte, és elnyerjük jutalmunkat.

Azt állítom ezzel, hogy az élet igazságos, és hogy mindenki azt kapja, amit érdemel?

Nem egészen.

Inkább azt, hogy gondjaink megoldása mindenképpen csak önmagunkból fakadhat. A másik ember (tűnjön a helyzete akár irigylésre, akár szánalomra méltónak) alapjában idegen és érthetetlen számunkra.

Visszatérve a kezdő bekezdésre: a kudarcérzés is az én képzetem. Nyilván azért érzek kudarcot, mert fontos nekem a siker. (Ez egyébként egy számomra igen meglepő, bár nem vadonatúj fölismerés.) Azt kell kiderítenem, hogy miért fontos, illetve hogy egyáltalán: mit értek azon, hogy sikeresség. Ha erre rájövök, onnantól kezdve elkezdhetek azon gondolkodni, hogy fontos legyen-e ez az életemben, vagy ne legyen fontos; és ha ne legyen fontos, akkor mi legyen fontos.

Az irigység/szánakozás csak eltérítene ezen izgalmas kérdések tisztázásától.