A szavak értelmét gyakran történetek világítják meg. Az ezerszer is, fellengzősen és át nem gondoltan is használt szavak egy pillanat alatt értelmet nyernek, mihelyt saját életünk részévé válnak. Ez történt tegnap is.

Olyan helyen ültem a buszon, közvetlenül a vezetőfülke mögött, hogy előre nézve a fülke üvegtükrében saját arcomat pillanthattam meg. Szomorú gondolatok keringtek az agyamban, ezért a szemem is szomorú volt, jóformán nedves, mintha könnyes lett volna, a tekintetem a tükörben — mintha valaki megmosta volna a szemem — éles fénnyel csillogott. Elcsodálkoztam ezen a tekinteten.

Elkezdtem töprengeni: éles fény, éles fény... honnan is ismerős ez? Kisvártatva eszembe jutott:

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé

Kosztolányi Számadás című szonettciklusából. Vajon mit jelent itt az éles fény?

Ez a kifejezés mindeddig kissé zavaros volt nekem. Úgy értelmeztem a szövegrészt, hogy legyen éles a szemünk, azaz vegyük észre mások szenvedését. De hogy jön ide a fény? Beláttam, hogy ezen a ponton túl egyszerűen nem tudok tovább értelmezni. A sort emiatt mindig kissé zavarosnak éreztem, és nem igazán szerettem.

Egészen tegnapig. Ekkor ugyanis rájöttem, hogy miről van szó. A szem fénye akkor éles, ha nem könnyezünk. 

Aki sír, annak elhomályosul, zavaros lesz a tekintete. Tisztán csak annak a szemét látjuk, éles fénye csak olyan ember szemének van, aki nem sír.

Megvilágosodott tehát a részlet értelme: úgy legyél részvéttel a szenvedő emberek iránt, hogy ne sírj (velük vagy helyettük).

De miért baj az, ha valaki sír (ha valaki "együtt sír" a szenvedőkkel)? Azért, mert az ilyesféle együttsírás az esetek túlnyomó többségében nem más, mint képmutatás. Aki sír, annak elhomályosul a tekintete, és akinek elhomályosul a tekintete, az nem érti, hogy miért kellene sírnia. Mindnyájan ismerjük az olyan embereket, akiknek könnybe lábad a szemük egy-egy tragikus hír hallatán. Akik sopánkodnak, ha a másikkal valami rossz történik. Akik azonnal zokogni kezdenek, ha bekövetkezik a katasztrófa. Pedig ha szívükön viselnék a másik ember sorsát (vagyis ha éles fény csillogna a szemükben), nem csodálkoznának semmiféle katasztrófán. A katasztrófa teljesen természetes folyománya a legtöbb emberéletnek.

Az igazi érzékenység és az igazi részvét ott kezdődik, hogy éles, szinte kegyetlen tekintettel, szinte objektíven, mint a sebész a betegét, figyeljük a világot. A szemedben éles fény legyen a részvét etikája: nem sírni, nem elérzékenyülni, megőrizni a hidegvért, aggyal, ésszel, értelemmel belátni, hogy miért szenved a másik.

Miért? Mert ez megtisztelő a szenvedőre nézve. Tudatosítja ugyanis, hogy a szenvedés sohasem oktalan. Értelmes lényként, felnőttként kezeljük így a másikat, aki bizonyos okoknál fogva szenvedni kénytelen, és mi ezt megértjük és elfogadjuk, ahelyett, hogy szemünket könnyekkel homályosítanánk el.

Aligha nehéz belátni e gondolat (akár politikai) aktualitását (is).