Ez tényleg egy olyan könyv, amelyet kivétel nélkül mindenkinek csak ajánlani tudok.

Volt bennem kétely és tartózkodás, mert Ortega y Gasset 1930-ban írt hatalmas esszéje olyan közhelyévé vált az európai kultúrának, amelynek tartalmát mindenki ismerni véli: a hagyományos értékek porcelánboltjába betör az új idők elvakult és elvadult tömegembere, hogy mindent szétromboljon.

Azt hittem tehát én is, hogy ez valamiféle antimodernista (következésképp ostoba) nyavalygás. De szó sincs róla! Ez egy meghökkentően okos, rendkívül szórakoztató és izgalmas olvasmány, amelynek aktualitása valósággal szíven üti az olvasót.

Régen olvastam már ilyen megvilágító erejű szöveget.

Ortega y Gasset nem tagadja meg a XIX. századi liberalizmus vívmányait; ellenkezőleg: esszéje több pontján is hangsúlyozza, hogy jelenlegi életünk [nyolcvan éve írta, de ma is igaz] ezen a liberalizmuson alapszik. Egészen egyértelműen így ír:

Ha nem akarunk őrültnek látszani, ez a nagy erejű tény el kell hogy vezessen bennünket néhány következtetéshez: az első az, hogy a közélet máig ismert formái közül a technikára épülő liberális demokrácia a legjobb típus; a második, hogy ez az életforma bizonyára nem az elképzelhető legjobb típus, de bármilyen új elképzelésnek meg kell majd őrizni ennek alapelveit; a harmadik pedig, hogy öngyilkosság minden visszatérés bármely XIX. századinál alacsonyabb rendű életformához.

 

Ez az alapvetés azért lényeges, mert A tömegek lázadása című esszének van egy másik konklúziója, az mégpedig, hogy pontosan ez a XIX. századi liberális demokrácia termelte ki korunk hősét, aki egész civilizációnk alapjait veszélyezteti: az önelégült, tehetetlen, tudatlan, ugyanakkor mindent tudni vélő tömegembert. Ez a tömegember tört hatalomra a fasizmusban, a bolsevizmusban és a nácizmusban, ez a tömegember a kádári "proli", a valóságshow-k rajongója, a konzumidióta stb. stb.; itt jön Ortega y Gasset látszólagos antimodernizmusa.

Pedig nem arról van szó, hogy a szerző "elvetné" a modernitást. Eleve abból indul ki (a szöveg számtalan döbbenetesen érdekes meglátásainak egyike ez), hogy elvetni valamit teljes értelmetlenség: maga a tömegember jellemzője, hogy azt hiszi, bármit is "el lehet vetni".

Ha valaki azt jelenti ki magáról, hogy Péter-ellenes, az pozitíve azt jelenti, hogy egy olyan világ híve, ahol nem létezik Péter. De a világ pontosan ilyen volt, mielőtt Péter megszületett. A Péter-ellenes ahelyett, hogy Péter után foglalna helyet, eléje áll, s visszapergeti az egész filmet az előző helyzetig, amelynek a végén elkerülhetetlenül ismét Péter bukkan elő.

 

[...]

 

De könnyű is lenne a dolgunk, ha egy ilyen minden teketória nélkül kimondott nemmel eltüntethetnénk a múltat. De a múlt lényegét tekintve revenant. Ha kidobják, visszatér, elkerülhetetlenül visszatér. Ezért csakis úgy lehet túllépni rajta, ha nem dobjuk ki. Ha számolunk vele. Ha cselekedeteinkben figyelembe vesszük, hogy kikerülhessük, s hogy megkerülhessük.

 

[...]

 

A múltnak megvan a maga igaza. Ha nem ismerjük el, ismét ki fogja követelni magának, és mellesleg azt is érvényesíteni fogja, amiben nincs igaza.

 

Nem tudom, találkoztam-e már valaha ennyire mély és átgondolt történelemszemlélettel. Szó sincs tehát arról, hogy Ortega y Gasset "ki akarná dobni" a modernitást, hogy valami mást állítson a helyére, valami arisztokratikus, ősi, elitista ideált.

Az, hogy a tömegember uralomra jutott, olyan tényállás, amelyet nem lehet megkerülni, ha meg akarjuk érteni és változtatni korunkat.

Hogy mennyire aktuális ez a probléma, azt lehetetlenség nem észrevenni. Lépten-nyomon beleakadunk a tömegemberbe, magunk is át vagyunk itatva vele, ma mindenki, még a legautonómabb személyiség is egy kicsit tömegember. Az interneten úgy szaporodnak a tömegemberek, mint a csótányok, mindent ellepnek, az egész életet összemásszák, látszólagos ártalmatlanságuk valójában iszonyatos veszély. Ezzel az állapottal kell kezdeni valamit, mert egyébként semmi nem garantálja Auschwitz és a Gulág vissza nem térését, illetve azt, hogy Európa nem fullad bele a barbarizmusba, és hogy az itt élő emberek nem válnak erősebb civilizációk rabszolgáivá.

Nyilván nem foglalhatom itt össze az esszé egész gondolatmenetét, különben sem talán maga a gondolatmenet a legérdekesebb a szövegben, hanem az a szellemi vibrálás, élénkség, a folyamatos meglepetések garmadája, amely Ortega y Gasset ironikus és minduntalan túlzásokba hajló stílusából fakad, és amely engem olvasás közben állandó szellemi izgalomban tartott. Hadd idézzek egy jellemző példát a szerző stílusára:

Az egész ókori világban valószínűleg csak két világosfejű — mármint világosfejűnek nevezett — elme volt: Themisztoklész és Caesar; mindkettő politikus. Ez azért meglepő, mert a politikus — még a híresebbje is — általában épp azért politikus, mert bárgyú. Persze voltak Görögországban és Rómában is olyanok — filozófusok, matematikusok, természettudósok —, aki sok mindenről világosan gondolkodtak. De az természettudományos jellegű tisztánlátás volt; tehát elvont dolgokra vonatkozó tisztánlátás. A tudomány, bármelyik tudomány, mindig elvont dolgokról beszél, az elvont dolgok pedig mindig világosak. Vagyis a tudomány világossága nem annyira a tudósok fejében van, mint abban, amit megfogalmaznak.

 

Ennyi elég is talán, hogy olvasóm érezze: ezt muszáj végigolvasni.

Nyolcvan éve íródott, de olyan frissnek és aktuálisnak hat minden mondata, mintha az Index címlapján görgetném végig az egeret. Néhány apró különbségtől eltekintve ugyanabban a korban élünk, amelyikben A tömegek lázadása létrejött.