Osztálytalálkozónk alkalmával megnéztünk egy több mint tíz órányi anyagból összevágott videót gimnáziumi osztályunk közös nagy projektjeiről. A németországi utakról, a spanyol napokról, közösen eljátszott színdarabjainkról, a szalagavatóról, a ballagásról és egyebekről.

Megkaptuk mindnyájan külön CD-n is a filmet, át is néztem itthon.

Furcsa mód két felvételen is táncosként voltam jelen. Azért furcsa, mert nincs érzékem a tánchoz, esetlenül és ritmustalanul mozogtam. Ez viszont azért furcsa, mert az élet lényegének viszont a ritmust tartom. Ebből következően úgy tűntem magamnak a képeken, mint aki nincs is jelen az életben.

Azt hiszem, sokan következtetnek hasonlóan. Tévesen. Jelen lenni az életben, és úgy látszani, mint aki jelen van, nem ugyanaz. Ez azonban minden kép alapvető csalása.

Azt hiszem, talán soha nem éltem annyira, mint gimnazistaként. Mit láthat azonban ebből az életből egy idegen? (És mostani önmagam számára ez az élet éppúgy idegen, mint bárki más számára.) Olvasóm szerint?

A néző csak annyit lát, amennyit a kép megmutat neki. A kép egy olyan valakit mutat, aki nincs jelen a táncban. És ez talán így is volt. Mennyi osztálytársam, aki nem született tánctehetség, sokkal jobban mozgott, sokkal jobban jelen volt! Átélte, benne volt, érezte.

És mennyire elmondhatatlan, hogy ez mennyire semmit nem jelent.

Nem az életben van jelen, hanem a táncban. A tánc viszont csak egy kép, amelyre nézve látjuk a másikat. A két dolgot sokan összekeverik. Jellemzően az ilyen (milyen mélyértelmű kifejezés: korlátolt, azaz bekeretezett) emberek szoktak ítélni afelől, hogy Iksz vagy Ipszilon mit tud az életről. Mintha az élet valami tárgy volna, amelyet jobban vagy kevésbé lehet ismerni, mint egy cserebogarat vagy egy ütvefúrót.

Pedig nincs olyan kép vagy tárgy, amelybe az élet egésze beleférne.

Fogalmam sincs már (nekem sem), hogy milyen mély és gazdag életem volt akkor, amikor Pasa Doblét táncoltam esetlenül. És ezt most már valószínűleg soha senki nem is fogja megtudni. Nem furcsa? Nem ijesztő?