Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes-aljától című verséből idézek, hogy aztán az életünket titokban átszövő millió öntudatlan lehetőség (végülis) lehetetlenségéről gondolkozzam el. Vagyis arról, amiről ez a vers(részlet) szól.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
     Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
     Bévont szemünk nem látja.

Kezdjük az elejétől! Ez a vers arról szól, hogy szeretünk valamit.

Mindegy, hogy kik vagyunk, milyen sikeresek, és hogy mennyi pénzünk van. Szeretni minden körülmények között tudunk. Az is lényegtelen, hogy szeretetünknek mik a tárgyai. Talán egy gyerekkorban megismert táj. Egy buta szokás. Egy ruhadarab. A napfény, ahogy rézsútosan ráesik a fákra naplementekor. Egy étel íze. A tavaszi szél, amelyik vizet áraszt, vagy az őszi eső. Bármi. Egy a lényeg: el fog múlni, elveszítjük. Megszűnik. Véget ér. Elkopik, meghal, kilyukad. Egy tündér kép elvágja.

De mi ez a tündér kép? És hogyan vághat egy kép? Nem képzavar ez?

Nem képzavar, csak nem darabos fantáziával kell elképzelnünk. Amikor meglátjuk a tündér képet, akkor már nem érezzük többé azt a szeretetet, amely tárgyainkhoz fűzött. Mert akkor szemünk csak a tündér képet látja. Elfelejtjük szeretni az életet. Még keményebben: elfelejtünk szeretni.

Olvashatjuk szorosabban is a szöveget persze: igazából nem "szeretni" felejtünk el, csak az édes ösztönök, a rózsakötelek szakadnak el. Nem fűz már semmi az egykor szeretett dolgokhoz. Még a nosztalgiát sem érezzük, amit elvesztésük okoz. Hidegek, üresek, semmilyenek számunkra. Ha meglátjuk, amit egykor szerettünk, ami egykor éltetett, izgatott, lefoglalt minket (a munkánk, a játékunk, az életünk volt), nem érzünk semmit.

És itt jön az, hogy valamit mégis érzünk, csak nem tudjuk, mi az.

A vers egyik legnagyobb "poénja", vicce, trouvaille-ja az, hogy ez az alábbi két sor

A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait

teljességgel érthetetlen, értelmetlen és követhetetlen.

Hiszen arról van szó, arról szól a vers, hogy mindezt Bévont szemünk nem látja.

Valami van, de nem látjuk. Mert amit látunk, az csak a tündér kép, amely elszakított minket attól, hogy ismét igazán érezhessük, átélhessük, megtapasztalhassuk mindazt, amit egykor szerettünk.

Mi, emberek, akik már elfelejtettünk szeretni és élni (márpedig, ne áltassuk magunkat, mindnyájan így vagyunk ezzel), mértéktelen vigaszt meríthetünk abból, amit a vers mond. Hogy tudniillik ez a felejtés, a rózsakötelek elvágása utáni alacsonyabb szintű lét, csupán a látott világra vonatkozik. Az, amit látunk, amit bévont szemünk lát, nem azonos a valóság egészével, amelyben elképzelhetetlen és elgondolhatatlan örvényként, orkánként, atomrobbanásként kavarog mindaz, amihez egykor édes ösztönök és rózsakötelek vontak, vonzottak minket.