Vannak filmek, amelyek nem is művészi értékük miatt érdekelnek. (Lehet, hogy van ilyen nekik, sőt bizonyára van, de ez másodlagos.) Hanem a tartalmuk, a bennük ábrázolt világ miatt. Ilyen volt ez a tegnap látott film is, az argentin-brazil-spanyol koprodukcióban készült Nővérek című.

Argentína ugyanis nagyon érdekel. Talán nincs is még egy olyan ország a világon, amelyik ennyire foglalkoztatna.

[Lám, mit tesz néhány kivételes képességű focista! Gondoljunk arra, hány millió ember kezdené el szerte a világon, Új-Zélandtól Bolívián át Marokkóig keresgélni a térképen Magyarország nevét, ha nekünk is lenne egy kivételesen jó focicsapatunk! Mennyi ember kezdené el megtanulni Széchenyi meg Arany János nevét szerte a világon, csak azért, mert a foci miatt az egész magyar történelem iránt érdeklődni kezdene. Nagyjából ez az értelme az élsportnak, azt hiszem.]

Argentína egész Latin-Amerika legpolgárosultabb, "legeurópaibb" országa. De története (mint egyébként az európai országoké is) tele van ellentmondással, problémával, tragédiával.

Ilyen tragédia volt Videla 1976-tól 1983-ig tartó diktatúrája is, melyet ez a film is földolgozott.

A történetről (spoilermenetesen, dióhéjban): Elenát, a Texasban élő fiatal nőt meglátogatja Spanyolországban élő húga, Antonia, 1984-ben, éppen, amikor Argentínában, szülőhazájukban vége a diktatúrának (Antonia hoz is Elena nyolc éves kisfiának, Tominak, ajándékba egy Barcelona-mezt), és a két lány előtt apjuk emlékiratait olvasva fokozatosan föltárul a múltjuk, ifjúkoruk az önkényuralom előestéjén.

Megmondom őszintén, nem igazán ragadott meg a film. Még ezen a héten is láttam sokkal jobbakat. A témában sokkal több lehetőség benne rejlett, azt hiszem.

De maga az ábrázolt világ, úgy is mondhatnám, a téma, mindvégig lekötötte az érdeklődésemet, néztem volna még akármeddig.

A diktatúrákról nekünk, magyaroknak, meglehetősen kiterjedt tapasztalataink vannak. Volt itt mindenféle belőle: Tanácsköztársaság, nyilas terror, sztálinista rémuralom, kádári puha diktatúra. Minderről nekünk, európaiaknak, nem sokat újat lehet mondani. Tudjuk, hogy miként hajlítja meg (vagy töri össze) az emberek gerincét és életútját a zsarnokság. Éppen ezért a történetnek ez az oldala nem különösebben fogott meg.

Megfogtak viszont a különbségek.

Mindenekelőtt: nálunk a diktatúrák mindig egy életre szólnak. A nyilas terror és a Tanácsköztársaság persze csak pár hónapig tartott, és mindkettőről tudható volt, hogy "nincs sok ideje", de ez bőven elég volt ahhoz, hogy soha többé ne legyen az élet ugyanolyan utána. Dél-Amerikában az embereknek már van egy bizonyos immunitásuk; tudják, hogy időről időre a polgári berendezkedést valamilyen katonai rendszer dúlja föl. A diktatúra eleni harc náluk a napi politikai küzdelem része. Argentína e tekintetben persze nem a tipikus latin-amerikai ország; az, hogy 1983 óta (tehát már 27 éve) demokrácia van, náluk nem egy különösebben meglepő fejlemény. De a demokrácia és a diktatúra küzdelmével ott is folyton számolni kell. Ami egyfelől destabilizálja a demokráciát, másfelől a diktatúrákat is talán könnyebben átvészelhetővé, már megszületésük pillanatában ideiglenessé teszi.

A másik különbség: jobboldal és baloldal ott sok tekintetben fordítottja az itteninek. Náluk a baloldal, a szegényekért tenni akaró anarchizmus és marxizmus küzd egyszersmind a nemzeti függetlenségért, azaz az Egyesült Államoktól való függés lazításáért; míg éppen az autoriter módon föllépő gazdasági jobboldal a "szabad piac" és az "Amerika-barát" kapitalizmus szószólója. Videla rendszerét éppúgy a CIA támogatta, ahogyan Pinochetét is.

Ezért egy latin-amerikai baloldali, még ha terrorista is, mint Che Guevara, valahogy hitelesebb, mint a baloldaliságát jó pénzért egyetlen füttyre föladó közép-európai változat. Nem azt mondom, hogy szimpatikusabb vagy követendőbb (ezen el lehetne mélázni), de koherensebb, hitelesebb, következetesebb.

Bonyolult világ lehet Latin-Amerika, számos olyan problémával, amely hasonló a miénkhez. Ám amíg nálunk (azaz itt, Közép-Európában) egy ezeréves államiság nyújt példákat a konfliktuskezeléskor, addig ott minden nyers még és forrongó, miközben a múltból letűnt civilizációk kísértetei rémisztgetnek. Valami olyan lehet a különbség, mint a Duna és az Amazonas, a Balaton és a Titicaca-tó között.