Gyurgyák János, az Osiris Kiadó alapítója, a 2000-es években két nagyszabású munkával vétette észre magát. A 2001-ben megjelent A zsidókérdés Magyarországon című könyv után néhány évvel, 2007-ben látott napvilágot az Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története című kötet.

Utóbbi munka teljesen véletlenül került kezembe pár hete, és óriási kíváncsisággal olvastam végig. Bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt időm és lehetőségem alaposan végignyálazni egy ilyen meglehetősen vaskos, nagy méretű, apróbetűs, összesen 660 oldalas kötetet. [Sajnos a legtöbb embernek nincs ilyesmire energiája, miután este valahogy hazatántorog a munkájából, és örül, ha legalább le tudja vetni magát egy fotelbe, benyomva a tévé távirányítóját.]

Valahol pedig jó lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná. Nem azért, mintha elméletileg döbbenetes újdonságokat, hihetetlen felismeréseket tartalmazna (a legtöbb történészhez hasonlóan Gyurgyáknak sem erőssége az elméleti mélység és filozófiai tájékozottság). Hanem azért, mert ez a könyv ennek hiányában is nagyon-nagyon izgalmas, életünk, sorsunk átgondolására késztető, rendkívül értékes intellektuális teljesítmény, melynek ismerete nélkül kevesebb az emberélet.

Miről szól ez a könyv? Lényegében arról, hogy a szerző végigveszi és röviden bemutatja azoknak a magyar gondolkodóknak, politikusoknak, ideológusoknak a nézeteit a magyar nemzetről Kossuth Lajostól Eötvös Józsefen és Jászi Oszkáron át Csurka Istvánig, akik a XIX. század első felétől napjainkig megnyilvánultak ebben a kérdésben. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen munka nem törekedhet teljességre; sok okos ember véleménye, nézete, ideológiája kimaradt. De ez nem is baj. Engem ugyanis pont az izgatott legjobban, hogy Magyarország utolsó kétszáz éves története rejt még sok-sok ismeretlen titkot, zavart, értéket, hülyeséget.

Föltehető persze a kérdés, hogy érdemes-e például legalább fölületesen megismerni mondjuk Szálasi Ferenc nézeteit, ha olvashatnánk mondjuk Krúdy-regényeket is.

Arra jöttem rá (és ezért komoly hála a könyvnek), hogy érdemes.

Pont arra jöttem rá, hogy éppen az én képem volt eddig felületes a múltról, aki csak az értékes gondolkodók szövegeit ismertem. A két világháború közötti szellemi élet (hogy csak egy kézenfekvő példát mondjak) nem csak Babitsról, Kosztolányiról, Osvát Ernőről, Márairól, de nem is csak Móriczról vagy Szabó Dezsőről vagy Németh Lászlóról vagy József Attiláról szólt (a politikai életben: nem csak Bethlen Istvánról vagy Klebelsberg Kunóról). Ők magasan koruk fölött éltek, kialakítva így persze egy külön kort a korban. Volt egy másik élet is, az őrültek, nyomorultak, paranoiások, gonoszok és gyilkosok élete, mely majdnem annyi tanulsággal szolgál korunknak, mint a nagy szellemeké.

Az a benyomásom alakult ki a könyv olvastán, hogy tényleg nincs új a nap alatt. Mai nyomorunk a múlt nyomorában gyökerezik; megoldatlan kérdéseink már száz éve is megoldatlan kérdések voltak. Értelmetlen vitáink jobb- és baloldal között ugyanolyan értelmetlen viták voltak száz éve is. Minden mai gondolatunk helyi értéke megváltozna, ha jobban ismernénk a múltat. Igen, igen, ez volt a legfőbb tanulság: hogy nem ismerjük eléggé.

Amikor ma valaki megszólal a közéletben, és véleményt formál aktuális kérdésekről, akkor legtöbbször a múlt hiányos, torz ismerete szólal meg belőle. Innen ered a nácizás és kommunistázás, a liberalizmus és a marxizmus teljes félreértése éppúgy, mint a nacionalizmusé vagy a konzervativizmusé. Ezeknek az eszméknek mind-mind van egy alakulástörténetük, és ha ezt az alakulástörténetet még vázlatosan sem ismerjük, egyszerűen nem fogjuk megérteni egymást. (És ez sokkal nagyobb baj, mint az, hogy esetleg nincsen igazunk.)

Úgy érzem, kezdek közhelyeket írni. Próbálok máshogy fogalmazni (lehet, hogy ez is közhelyes lesz): nem elég valami jót kigondolni a világról, hanem tudni kell megérteni a másikat, még a rosszat is.

Megint Szálasi jut eszembe. A leírás alapján az volt a meghökkentő tapasztalatom, hogy ez nem egy különösebben gonosz ember volt; talán egyáltalán nem is volt gonosz. Nem is buta volt igazából, ebből az irányból sem érthető meg jól a jelenség. Hanem a kultúra hiányzott belőle. Egy olyan álomvilágban élt, amelynek semmi köze nem volt a valóságos civilizációnkhoz. És ha egy ilyen ember a hatalom közelébe kerül, annak katasztrofális következményei lesznek.

Gyurgyák minden szerzőt konzervatív szemszögből értékel. Ő maga is konzervatív ember; és ez furcsa módon egy kicsit elavulttá is teszi ezt az egyébként félelmetesen aktuális könyvét. A legtöbb konzervatív gondolkodónak ugyanis van egy makacs tévedése, az mégpedig, hogy a fogalmak fontosak. Valójában a fogalmak csak addig fontosak, amíg megértetik a másik ember álláspontját, önértékük nincs, el kell dobni őket, hogy élni tudjunk. (A múlt megismerése nem a fogalmak megértéséhez szükséges, hanem a másik ember gondolkodásának megértéséhez.) Éppen ezért ez a könyv nem eléggé orientál a jelenre, a jelen problémáira. Az embert azért rázza ki a hideg, amikor olyanokat hall, hogy "nép-nemzetben kell gondolkodni", mert ezek holt fogalmak. Nem jelentenek semmit. Ilyen fogalmakban nem szabad megbízni. Azt kell megkérdezni, hogy te, fiam, hogyan gondolkodsz a világról, hazánkról, Európáról, az életünkről. És ebből ki fog derülni, hogy az illető milyen gondolatstruktúrákat örökölt a múltból, miket értett meg belőlük, és miket tett hozzájuk. A múltat ezért érdemes ismerni.

Ezért nem osztom teljesen Gyurgyák pesszimizmusát jelenkori Magyarországunkról. Természetesen azzal egyetértek, hogy az ország nagyon sok szempontból siralmas és szégyellnivaló állapotban van. De "karod erős, szíved emelkedett, s végetlen a tér, mely munkára hív": a "nemzet", "közösség" és hasonló fogalmaknak való értelemadás mindig új kihívás, soha nem egy már bevégzett feladat. Most az látszik, hogy a húsz éve kialakított keretek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az ország állampolgárai túlnyomórészt jól érezzék magukat ebben a hazában. A múlt feltárása azonban azt mutatja, hogy bőséggel lehet találni olyan gondolati sémákat, amelyek fölhasználhatók még.

Nem értek egyet azzal, hogy az ország "végletesen megosztott" volna. Vannak olyan dolgok, melyekben lényegében mindenki egyetért, akár a múltról, akár a jövőről van szó. Hihetetlenül hangzik, de így van. Csak azt az új fogalmi struktúrát megtalálni, mellyel ezeket a közös pontokat és érdekeket kifejezni tudjuk: én ebben látom az igazi, korántsem csekély kihívást.