Nagyon sokat gondolkoztam, hogy meg tudjam fogalmazni, miért nem tetszett A titkok kulcsa című thriller befejezése, illetve — ebből következően — úgy általában az egész film. Tegnap, egy halloweeni (szebb magyar szóval: halottak napi) parti keretében néztük végig. És végülis arra jutottam, hogy a kérdést Arisztotelészből kiindulva tudom a legértelmesebben megválaszolni.

Arisztotelész a művészet lényegét a katarzisban ragadta meg. Mi a katarzis? Azonosulás (részvét) egy átlagos vagy az átlagosnál jobb hőssel, aki hordoz valamilyen értéket, de elbukik. Elbukik, valamilyen külső ok, vagy egy gonosz zsarnok, vagy a sors kegyetlen túlhatalma folytán. A klasszikus katarzis leggyönyörűbb példája az Oidipusz király. Ez az ember, a király, elkezd nyomozni a múltja után, és amire rájön, az tönkrezúzza egész életét. A katarzis: a megtisztulás. Mit érzünk az Oidipusz király láttán, olvastán? Azt, hogy a sors iszonyú hatalma dolgozik fölöttünk; hogy az élet kiismerhetetlen és hatalmas. Újra élni kezdünk.

Mi történik ezzel szemben a hollywoodi filmekben? A hollywoodi filmek úgynevezett happy enddel végződnek. A hozzánk hasonló vagy nálunk kicsit jobb hős nem elbukik, hanem diadalra jut. Katarzis nincs, mert nem érezzük az élet félelmetes, csodálatos hatalmát.

Nos, A titkok kulcsa című thriller nem tipikus hollywoodi film. Nem happy enddel végződik. Ellenkezőleg. A hozzánk hasonló vagy nálunk kicsit jobb hős, egy segítőkész, fiatal, 25 éves ápolónő a film végére majdnem legyőzi az ártó, titokzatos és félelmetes, vudu varázslatokat; ám a legvégén mégis elbukik: lelke helyet cserél a gonoszéval. A gonosz győz. A fiatal nő lelke egy megbénult, megnémult, megalázott, törött lábú, rusnya és utálatos vénasszony testébe költözik, hogy ott szenvedjen ki.

Tehát katarzis?

Nem.

Nem megtisztulást éreztem a film végén, hanem nyugtalanságot, sőt megalázottságot. Azt, hogy valami nem jól történt, nem így kellett volna történnie.

Miért is? Nem ez a klasszikus katarzis? A hős elbukik, mi meg megtisztulunk. Nem?

Nos, a katarzis és egyáltalán a görög sorstragédiák, melyekre egész európai irodalmunk épül, lényege egyfajta morális erőben rejlik. A jó ugyan elbukik, de az erkölcsi igazságszolgáltatás tovább élteti azt az értéket, amelyért elbukott. Kreón megölheti Antigonét, de az érték, hogy halottainkat el kell temetni, ezáltal csak még tisztább fényben áll előttünk. Az érték, amelyért fiatal emberek az egész jövendő életüket képesek föláldozni, nem lehet hétköznapi. Az elbukás mindig egy értékért történik. (Az Antigoné esetében ez nyilvánvalóbb, hogy micsoda; az Oidipusz királyban ez az érték maga az élet kiszámíthatatlan sejtelmessége és hatalma, azt hiszem.)

De mi (vagy ki) az, ami A titkok kulcsa főhősét legyőzi? Egy gonosz nő. És milyen értékért bukott el a hősnő? Semmiért; azért, hogy továbbéljen a vén boszorkány.

Vagyis csak látszólagos katarzis történik, valójában összekuszálódás.

És ahol az érzés zavaros, ott a történet is az lesz.

Ugye megfigyeltük már a világirodalom, illetve a filmművészet valamennyi remekművén, hogy tartalmuk (cselekményük) alig pár mondatban összefoglalható? A Karamazov testvérek arról szól, hogy négy fiú megöli az apját. A Varázshegyben egy tüdőbeteg fiatalember elmegy Svájcba kezeltetni magát, ahol az élet nagy kérdéseiről vitatkozik két őrülttel. Az Anna Kareninában egy nő házasságtörést követ el, és öngyilkos lesz. És így tovább. De hogyan foglalható össze A titkok kulcsa szüzséje? Ez már nagyon bonyolult. Egy fiatal ápolónő meg akarja könnyíteni a halált egy agyvérzést kapott embernek, de a házban, ahol ezt meg kell tennie, különleges dolgokra lesz figyelmes, kiderül, hogy ez egy kísértetház, ahol két 90 éve meghalt szolgáló szelleme kísért, akiknek lelke végül átköltözik az ő testébe. Ez már zavarosabb, kiagyaltabb, erőltetettebb történet, egy csomó minden magyarázatra szorul benne.

A legfőbb kérdés természetesen az, hogy miért győz a végén egy ocsmány, undorító, gyilkos boszorkány. Ha egy műalkotásban ilyesmi történik, az mindenképpen magyarázatra szorul.

Nem tudunk megfelelő választ találni erre. A végkimenetel nincsen kellően motiválva. Persze kellő indok lenne a 90 évvel ezelőtti sérelem, melyet a fehér civilizáció követett el a new orleans-i két vudu varázslón. De értéket hordozott-e a két varázsló, melynek elveszejtéséért bosszút kellene állni? Kellő érték lenne normális esetben maga az életük, csakhogy a két varázsló még azt sem veszíti el. Tettek bármi jót, közvetítettek egy alternatív kultúrát, alternatív életet? Nem, nem, nem.

Mondok egy ellenpéldát. A Passiót fölkavaróan nagy filmnek tartom. Pedig az a film végig arról szól, hogy a leggonoszabb gonosz másodpercről másodpercre gyötri, kínozza és alázza meg a legnagyobb jóságot. De ott van egy ellenpontozás, a transzcendens ígéret, hogy mindez minden emberi szenvedés megváltásáért történik, amely még a legszörnyűbb részleteket is indokolni képes. Ebben a filmben semmi ilyen nincs.

A fiatal nő egy önmagában értéktelen, semmire sem jó, sőt ijesztően nyomasztó élet érdekében hal meg. Úgy érezzük ezek után, mi, nézők, hogy tisztábban tekinthetünk életünk jövője elé?

Én nem éreztem úgy. Azt éreztem, hogy itt valaki, a rendező vagy a történet kiagyalója tisztességtelen játékot űzött velem; egy történet meglepő fordulatának, a néző meghökkentésének (lényegében valamiféle olcsó hatásvadászatnak) érdekében beáldozta azt, amit a művészetben soha nem szabad beáldozni: a megtisztulás élményét.