Egész életemet írással töltöm, nagyjából öt éves korom óta minden nap teleírok legalább egy A5-ös méretű papírt, ennek ellenére nehezen veszem föl a tempót, nehezen juttatom magam abba a helyzetbe, hogy mondjuk heti egynél többször jelentkezzem itt. Hogy miért? Jó kérdés. Nem tudom. Úgy látszik, összeszedni a gondolataimat mást jelent, mint írni. Úgy látszik, ez két különböző tevékenység. Gondolat-összeszedésben pedig olyan igazán erős sohasem voltam. Sőt volt is bennem mindig némi idegenkedés azokkal a szerzőkkel (például filozófusokkal) szemben, akik betájolnak maguknak egy gondolati tartományt, és módszeresen kifejtik. Sohasem értettem, hogy miként nem unnak rá. Annyi minden van az életben. Annyi mindenről lehet csevegni, gondolkodni, eszmét cserélni; hogyan képes valaki arra, hogy ezt a sokféleséget módszeresen kizárja a tudatából? Aszkézis. Igen, ez a válasz: az aszkézis. A gondolat-összeszedés éppolyan aszkézis, mint az ételektől való tartózkodás. Élvezetmegvonás egy magasabb cél érdekében.

Jártam a héten egy könyvbemutatón, ahol elhangzott a következő mondat: "Kosztolányinak egyebek között megvolt az a rossz tulajdonsága is, hogy rengeteget olvasott". Valami szíven ütött ezt a mondatot hallva; és hosszú-hosszú gondolkodás, töprengés, érlelés után eszméltem rá, hogy mi lehet az. Az olvasás értékéről van szó. Arról, hogy mit jelent az: olvasni. Hogy ez jó-e. És rádöbbentem, hogy mennyire elvesztette számomra értékét, egykor nagyon is valóságos, kézzelfogható értékét ez a fogalom: olvasni. Sajnos, úgy látszik, ez is olyasmi, amit bedarál az élet körforgása, mint a fennkölt és nemes pillanatokat. Ám a mondatot hallva ismét eszembe jutott, hogy mi volt ez az érték.

Az ember úgy nő föl, hogy a körülötte élők nem olvasnak. Igen, igen, ne tessék közbevágni. Ez így van. És jól is van így. Egy egészséges gyerek ne is olvasson, hanem játsszon, építsen, verekedjen, focizzon, éljen, élvezze az életet. Jellemző, hogy általános iskolában legfeljebb a lányok azok, akik olvasnak. Ha fiúk olvasnak, akkor valami értéktelen dolgot, ponyvát, kalandregényt. Ismétlem: jól van ez így.

Ám az olvasás, az olvasottság igazi értéke pontosan ezen háttér előtt mutatkozik meg. Mert mindig van egy-két fiú, esetleg lány, aki olvas. Ezek többnyire az életben, játékban, verekedésben stb. sikertelen emberek, akik ezt a sikertelenséget olvasással kompenzálják. És ez így ismét csak nagyon jól van. Mert vannak olyan sikertelenek is, akik nem olvasnak, és belőlük lesznek a rossz emberek. Az olvasás megment minket ettől. Mert az olvasás értéke ez: ráébreszt arra, hogy a világ viszonylagos. Ráébreszt arra, hogy nemcsak az a világ létezik, amelyikben élünk, hanem ezerféle más világ is létezik, és azok a világok semmivel sem jobbak, mint a miénk, egyszerűen csak másmilyenek. Ez a tapasztalat, azt hiszem, az olvasás kalandja, lényege, ez a tudás teszi az olvasást értékké.

Ez a tudás azonban egyre inkább elhalványul, ahogy felnövünk. Miért? Talán, mert tényleg minden világos kép összegyűrődik, ha egy forgó malomkerékbe kerül? Talán, mert túl sok gonosz ember lebzsel az irodalom körül, akik nem elégednek meg a viszonylagosság tapasztalatával, hanem egy-egy részterületet abszolutizálni akarnak? Nem tudom. De a probléma élő. Mert ha meghalljuk valakiről, hogy olvasott, akkor sajnos csak ritkán gondolunk abba bele, hogy ez mit jelent.

Miért, mit jelent? Hát azt jelenti, hogy nem zár ki semmit; mindent belát, mindent eltűr, mindent elfogad, mindent elhisz, mindent remél. Mielőtt megszólalna, még egyszer elmondja magának: "ellenfelemnek is igaza van". Aztán, vállalva a rövid aszkézist, összeszedi a gondolatait, és fölvázol egy modellt. Aki "rengeteget olvasott", az rengeteg modellt elfogadott, tehát lehet vele csevegni, társalogni, lehet neki újabb modellekről beszélni; megvetni biztosan nem fog minket, megérteni viszont biztosan megpróbál.