Aki ebben az országban él (és még ráadásul ebben a világban is), az nemigen lepődik meg azon, ha cigány gyerekek (vagy felnőttek) belekötnek az utcán, buszon, villamoson. Pesti mindennapjaink része ez.

Hasonló velem az elmúló héten történt legutóbb, az eset egy okból azonban talán érdemes a följegyzésre. Ez az ok alant remélhetőleg kiviláglik.

Kora délutáni órákban történt a 3-as villamoson. Két tízes éveinek inkább elején, mint végén járó cigány fiútól utaztam nem messzire, és az egyikőjük elkezdett kérdezgetni valamit tőlem. Talán, hogy mennyi az idő, vagy ilyesmit. Én készséggel válaszoltam, majd újabb kérdések jöttek. De egy pont után a másik fiú felém fordult, egyszersmind rászólt a társára: ne tessék foglalkozni vele, bolond ez a gyerek; a társát pedig leintette, hogy hagyja békén az urat.

Néhány nappal később ismét arra jártam, ezúttal az esti órákban. Most a néhány nappal korábban kötözködő fiú mellett egy másik gyerek volt ott. Most ez a másik kötött belém, de sokkal agresszívebben, mint pár nappal előbb a másik. Kérdezgette, hogy zsidó vagyok-e, hogy mi a véleményem a cigányokról, és hogy kemény csávó vagyok-e. Jobb ötlet híján őszintén válaszolgattam. Nem, nem vagyok zsidó, a cigányokkal alapjában semmi bajom nincs, azt pedig nem tudom, hogy kemény csávó vagyok-e.

De ekkor a két nappal előbb még kötözködő fiú intette, sőt fogta őt le, hogy ne szemtelenkedjen velem. Le is állt a gyerek, nem kérdezgette tovább, hogy kemény csávó vagyok-e.

Megható volt látni, hogy hogyan működik a nevelés. Ha a többségi társadalom nem tudja megnevelni ezeket az utcán csellengő gyerekeket, talán meg tudják nevelni ők maguk — egymást.

Giccsesen azért nem akarom lezárni a történetet, maradok a tényeknél: amikor leszállt a villamosról a két fiú, új ismerősöm azért nem állta meg, hogy igen bő nyállal felém ne köpjön, immár lentről, az utcáról. Részben el is talált, de a legnagyobb, vastag tócsa nyál mellettem landolt, az ablak belső párkányán. Mintegy jelzésül, hogy el ne bízzuk magunkat.