Gyorsan le kell szögeznem a következőket: soha nem volt még a kezemben biliárddákó; soha nem próbáltam ki még egyetlen biliárdjátékot sem; soha nem járok lepukkadt (vagy épp elegáns) kocsmák közelében (vagy belsejében), hogy le- vagy beálljak játszani az erre érdemesekkel; és nem is valószínű, hogy eszembe jut majd, hogy valamikor így tegyek. És mégis. Szerelmes lettem a snookerbe. Minden meccset megnézek, minden tornát végigkövetek, minden figyelmemet neki áldozom (kivéve, amit nem). Vajon miért? Erre próbálok most választ találni az alábbiakban; akit untat a téma, ugorjon egy nagyot, hátha kihagyja az esélyt, hogy most utoljára untatja. (Ha már, ugye, fellengzünk...)

Az első élmény

Életemben először csaknem pontosan két évvel ezelőtt láttam a tévében sznúkerközvetítést. Kapcsolgattam a csatornák között, és ráakadtam az Eurosporton az untig unt zöld asztalra. Utáltam. Hogy mindig ezt az unalmat adják foci helyett. Hogy mindig csak az asztalt mutatják, közben hosszú-hosszú csönd, aztán egy-egy golyókoccanás, érthetetlen szavak. Dögunalom. De valamiért (nyilván bosszúból) nézni kezdtem. És a következőt tapasztaltam: egy Higgins nevű ember játszott egy Dale nevűvel. A Higgins nevű volt az asztalnál, és szép sorban lökdöste le a golyókat. Néhányat ugyan visszaraktak (ez érthetetlen volt), de a pontjai folyamatosan növekedtek, mígnem (és ez még érthetetlenebb volt) a kommentátor valami olyasmit mondott, hogy 71 az előny, 67 pont van az asztalon. Hát akkor megnyerte, nem? Nem. Néhány golyót még lelökött, és csak azután nyerte meg a partit (azaz a frame-et, mint később megtudtam). Hát ez nem volt valami érdekes. Még szép, hogy az nyer, aki lökdöshet... Ha Dale lökhetne, nyilván ő nyerne. El is kezdtem szurkolni neki, pláne miután megtudtam, hogy Higgins világbajnok, vagyis hát ezek szerint minden meccse arról szól, hogy az ellenfele nincs is az asztalnál.

Megértettem, mi az, hogy "snookerállás"

Ez olyan volt, mint amikor az első költő fölfedezi, hogy a rímek összecsengése -- érdekes. Egyszeriben elkezdett érdekelni ez a játék. Abban nem találtam semmi ördöngöset, hogy egy képzett játékos lelökdösi a golyókat, ez nyilván technikai kérdés (gondoltam); de a snookerállítás valami boszorkányságnak tűnt. Még Dale-nek szurkoltam, de már ezt a Higginst is megkedveltem. Hiszen "ez" tud valamit, amit én addig elképzelni sem bírtam: hogy egy asztal bármely pontjáról az asztal bármely pontja (egyenes vonalakkal) elérhető, még akkor is, ha közben húsz golyó barikádot képez. Végignéztem a meccset, amely jóval éjfél utánig eltartott, és már alig vártam a másnapit, noha a (játék)szabályokkal még mindig nem voltam egészen tisztában. Szerelembe estem.

No de mi benne a jó?

Akkor csak vázlatpontokban, hogy mi benne a jó.
1. Elegáns: Egy snookerező zsigerileg sportszerű, mert az asztalon lévő golyók az ellenfelei. Mondhatni, az ellenfelével közös feladatuk a golyók letakarítása. Ezért minden jó snookerjátékos mélységesen tiszteli a másikat, és ez meccsek közben mindig meg is nyilvánul.
2. Valóságtisztelet: A snookerezőnek az asztal minden négyzetmillimétere fontos. Az egész játékmenet megváltozik, ha egy golyó 3 centiméterrel (vagy akár 3 milliméterrel) arrébb van. Minden eseménynek jelentősége lehet.
3. Nagyon brit: Én nem szerettem az briteket, de a snooker miatt megszerettem. Úgy gondoltam, hogy nagyképűek, akik számára a Szigetországon kívül nincs is élet. De ez a játék az egész (gyökeresen konzervatív és egyáltalán nem humortalan) kultúrájukat megérteti.
4. Versenyek: Mindig lehet javítani annak, aki jó. Egy évben van vagy 6-7 nagy verseny; bármelyik megnyerése óriási dicsőség.
5. Versenyzők: Még egyetlen kifejezetten ellenszenvessel sem találkoztam (a képernyőn át), de igen sok kifejezetten rokonszenvessel.

Most is van!

No, mindez onnan jutott eszembe, hogy megy a Welsh Open, úgyhogy mindjárt kattanok is rá. Higgins sajnos már kiesett, de sebaj. Remélem, ugyanúgy, ahogy tavaly, a csúcsformáját a vébére időzíti. Mert hát, aki nem tudná, tavaly is világbajnok lett a skót klasszis.