... állatkertje, és alacsonyan van a kerítés. Ez a mondás jutott eszembe ma, amikor szánalmas, szórakoztató és nevetséges afférba kerültem a Kálvin téri aluljáró mozgólépcsőjénél posztoló egyik ellenőrnénivel. De távolabbról kezdem.

Onnan, hogy életem egyik nagy olvasmányélménye volt a Kertész Imre és Esterházy Péter által közösen írt Egy történet című beszélyke. Voltaképpen egy-egy novella. Kertészé kifejezetten nem tetszett. Hogy ő mennyire fél már az ellenőröktől is, a vámosoktól, hogy micsoda iszonyat ugrik a gyomrába, ha egyet is meglát, nem is szereti őket, nem is szeret senkit, nincs benne szeretet, és lám, milyen alappal fél, hiszen a határnál valóban nyaggatni kezdik, belékötnek, és előjönnek a régi reflexek, a hatvan év diktatúra(szerűség), amelyben élnie kellett stb. stb. Nem, ez mítoszgyártás, és mint ilyen (bár tudnák ezt a magyarországi jobboldalon)... szánalmas. Gondoltam. Jó, emberileg érthető, hogyne, természetesen. De mi köze ennek az én életemhez, amelynek -- valljuk be -- köze nincs a mítoszokhoz? Az élet nem Auschwitzra-gondolásokból áll, hanem hátfájásokból, sétákból, vásárlásokból stb. Szóval, Kertész novellája csak idegesített, egyáltalán nem tetszett.

Hanem Esterházy. Pedig nem tartottam róla semmit. De úgy kezdte el, ahogy kell. Hogy napok óta fáj a háta, és XY-hoz jár megmasszíroztatni. Aztán csupa ilyen banális, nevetséges aprósággal folytatta, miközben a szöveg -- a temérdek intertextus révén -- fokozatosan mélyült el, mígnem a vége számomra akkora katarzis lett, hogy azt szó szerint máig emlegetem. És nem tudom, azóta-e (valószínűleg nem), mindenestre nekem is már egy kicsit görcsbe ugrik a gyomrom, ha ellenőr (kalauz, vámos, rendőr, tanár stb.) közelébe kerülök.

Ezt tehát arról, hogy mit gondolok az ellenőrökről, úgy általában.

Holott semmi félnivalóm nincs tőlük. A bérletem mindig érvényes, mindig nálam van. Minden szabályt betartok; nálam konformabb lényt igazán nem hord hátán a Föld. Mégis... gyűlölöm, ha ellenőriznek, ha számontartanak, ha nem hagynak békén. (Ld. még vizitdíj.)

Másfelől kedvelem is a helyzetet. Játszom vele. Eldiskurálgatok az ellenőrrel. Úgy teszek, mintha nem is lenne bérletem. Percekig kotorászok.

Néha pedig (mint ma) valódi élmények középpontjába is kerülök.

Nem kell ehhez más, csak egy túlbuzgó ellenőrnéni. Aki, miután megmutatom a bérletemet, megnézi a diákomat is. Le van matricázva, jó. (Nekem kell megmutatnom, hiszen ő -- mint mondja -- nem nyúlhat hozzá.) Igen ám, de a diákom ideiglenes. Lejárt a 60 napos határidő. A néni szemében fény gyúl: ő engem nem enged le a metróhoz. Mutatom neki, hogy meg van hosszabbítva újabb hatvan napra. Tessék nézni, ott a pecsét. Hogy az nem jó. Ő nem enged át. Hát jó, visszamegyek az egyetemre, kérem, hogy a mai naptól hosszabbítsák meg újra az ideiglenes diákigazolványt. A Kriszta, kedves titkárnőnk, ezt meg is teszi, lepecsételi. Megyek vissza. Mutatom a néninek az új dátumot. Igen ám, de itt jön a véletlen. Kriszta a nagy kapkodásban elírta a dátumot, 2008. márc. 7. helyett 2007. márc. 7-et írt. A néni: ez az igazolvány már egy éve lejárt, nem engedhetem át. Mondom, véletlen elírás, olyan nyilvánvaló, 2007. decemberi az egész igazolvány, hogy pecsételték volna már le korábban? Mondja, nem jó, ő nem enged át, ez nem szabályos. Rendben, megint visszamegyek. Kriszta elnézést kér, átjavítja; de mondja, inkább ne menjek még vissza, hátha belekötnek. De én most már csak azért is. Megyek is vissza nagy diadallal. Előzékenyen. Dicsér is a néni: látja, így kell ezt. Mutatom a kijavított dátumot, de a néninek arcára fagy a mosoly. Megragadja a kezemet, és elcipel a bérletpénztárhoz. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Megmutatja a pénztárosnak a diákigazolványomat, és megkérdi, ők a pénztárban csinálnak-e ilyen átjavítást. Mondja a pénztáros: nem. Mondja a néni: na látja. Én megmondtam, én nem ma kezdtem a szakmát, nekem már a nagyapám is ellenőr volt. (Itt már nem bírom elfojtani a nevetést.) Ilyet nem szabad, átírni a dátumot. Ezért helyben 6000 forint bírság jár. Ilyet az egyetem biztosan nem csinál, ez kizárt, ezt maga írta át. (Ha játszunk, játsszunk együtt, gondolom, és szólok.) Tessék eljönni velem a Tanulmányi Osztályra, kérdezzük meg, én írtam-e át. Hogy ő nem jön, neki nem szabad elhagynia ezt a helyet. Mondom a "kollégáinak" is: egy suhanc és egy idősebb felnőtt. Jöjjenek bátran. Nem hiszik? Nem jönnek. Akkor megyek le a metróhoz. Dehogy megyek, én nem engedem át. Ez így nem szabályos. Hát rendben, elköszönök. Indulok a villamoshoz.