A régi görögöknek volt egy kiváló kifejezésük azokra az emberekre, akiket nem érdekelt a politika. A kifejezés így hangzott: idióta. Ezzel a fölvezetéssel kezdődött az a vitaest, amelyet megnéztem ma este az ELTÉ-n; szoftos balosok (Bozóki András, Lengyel László és Závecz Tibor) elemezték annak esélyeit, hogy egy esetleges harmadik erő a magyar politikai életbe befurakodjon.

Szoftos jobbos csak szoftos balost hallgasson, és viszont. Csak ennek van értelme. Mi magyarok (bocsánat a többes számért, ez a mondat csak többes számban értelmes) jó okkal szoktunk már hozzá ahhoz, hogy a politikusok szavait ignoráljuk. Egyrészt, ugye, úgyse őszinték, másrészt meg úgyis előre tudható, mit mondanak. Legfeljebb nevetgélni és röhögcsélni lehet rajtuk (hiszen kabaré, amit előadnak), mígnem aztán jön a leforrázódás, és arcunkra fagy a nevetés.

Hányszor hallottuk már, hogy nagy a baj. De mivel mindig politikusok mondták, vagy, ami ugyanaz, pártokhoz világosan köthető "független" elemzők, sohasem hittük el. Nyilvánvaló, hogy rövid távú szavazatmaximalizálás, illetve az ehhez a tervhez való lojalitás, valamint a másik politikai oldal földbe döngölése a cél. Mindkét oldalon. Unalmas. Amit azonban ma este hallottam, nem tudom, miért, jobban elgondolkodtatott, mint a szokásos értelmiségi nyavalygás. Számomra a beszélgetés lényegi tanulsága az volt, hogy itt Magyarországon tényleg nagyon nagy a baj. Ez az egész ország hosszú évek óta hitelekből él. Azt költi el, amije nincs. Nem is érti, mekkora bajban van. Nem Gyurcsány országa van bajban (amit a jobbosok nem szoktak érteni), és nem Orbán országa (amit a balosok nem szoktak érteni), hanem ez itt. (Amit én nem szoktam érteni.)

Aki 2014-ben megy nyugdíjba, havi 22.000 forintot kap majd kézhez. (Igaz? Nem igaz? Nem ez a lényeg. Hanem, hogy erre egyáltalán gondolni lehet.)

Azon gondolkodom, miért hatott rám ez a műsor sokkal erősebben, mint egy-egy újságcikk, amelyben ugyanilyesmiket (hogy ránk dől a gazdaság, beáll az államcsőd) újra meg újra leírnak, talán pont ugyanazok is, akik most beszéltek. Miért, hogy most a legteljesebb naivitással fogadom el őszinteségüket? Azt hiszem, arról van szó, hogy az újság is politikai szereplő. Minden médium az. Elhinni csak magánszemélyeknek tudunk bármit is. Pont, mint amikor előállt Demján Sándor, és elmondta, mekkora nagy a baj. Igen, neki elhiszem.

A közbeszéd válságáról van szó. A nyelv válságáról. Ki hinné? Pont ott ilyen fontos a nyelv, ahol a legridegebb számok és adatok az uralkodók? Bozóki egyik mondatát szó szerint följegyeztem magamnak: "A probléma csak akkor termeli ki a megoldását, ha látjuk." Itt Magyarországon nem látjuk. Azt persze mindenki érzékeli, hogy valami nem stimmel, de hogy micsoda, azt nem tudjuk megfogalmazni. A 19. századból ránk hagyományozódott nyelvi kód, a bal-jobb szembenállás semmit sem értet meg a dolog valós természetéből. Márpedig itt minden médium mindent ezen a kódon rögzít, a néző pedig ezzel dekódol.

Új párt? Álprobléma. Új nyelv kell, nem új párt. Miközben tudjuk, hogy a régiek nem fognak új nyelvet megtanulni. Az egyetlen reális kívánalom, hogy legalább a saját szakmájuk nyelvét értsék. A beszélgetés is erre futott ki, én is erre futok ki. Olyan szürke, unalmas és poros eminenciások kellenek, akik bizonyos szakmai alázattal szépen szívósan eldolgoznak. Nem polihisztorok. Egy adott szakmán belül az emberek nem a bal-jobb szembenállás alapján dekódolják egymás szavait. Van hozzá saját nyelvük, saját szívük, hogy dekódoljanak.