Öregszem. Avagy, kevésbé narratívan fölfogva a jelenséget, úgy mondom inkább: változom. Ez nyilvánvaló, és megvannak a jelei. Egy nyilvánvaló jel az, ahogyan a hírekre reagálok. Itt van például egy hír: http://index.hu/politika/bulvar/or0429/. Aztán itt van egy másik: http://index.hu/politika/bulvar/0428papa/.

Mindkettő sokkoló. Elvileg. Emlékszem, régebben egy-egy ilyen hír órákon keresztül nem hagyott nyugodni. Milyen életük lehet ezeknek az embereknek? Hogyan bírnak élni egyáltalán? Beleképzeltem magamat az áldozatok helyzetébe, és úgy elborzadtam, hogy aludni sem bírtam.

Az egyik általános iskolai barátnőmmel az volt a kedvenc szórakozásunk, hogy halálnemeket gyűjtöttünk. Minél borzalmasabb, minél iszonyúbb, annál jobb. Fogalmam sincs, hogy miért pont ebben leltünk szórakozást. Egy biztos: nagyon azonosultunk az áldozattal. Föl nem bírtuk fogni, hogyan lehetséges, hogy egy ember egy másik embert húsdarabként kezel. A kivégzést máig a világ legfelfoghatatlanabb eseményének tartom. Máig nem értem, hogyan lehetséges.

Valójában most már másképpen látok mindent. Nem azonosulok az áldozattal, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges. Az egy másik élet. A máslétet a lehető legradikálisabban fölfogva. Igazából nincsen közünk egymáshoz. Durva előítélet azt hinni, hogy pusztán azért, mert mindegyik élőlényt (azaz: engem meg a hírben szereplő áldozatokat) embernek nevezik, volna közöttünk azonosság.

Mondom: öregszem. Vagyis inkább: változom. A másik embert a maga egészében sohasem érthetjük meg. Természetesen nem állítható, hogy semmit sem érthetünk meg belőle. Valamit értünk, nyilván. De sohase higgyük, hogy mindent. (Ilyet amúgy is csak egy pszichológus képzelhet.)

Azt írja valahol Kosztolányi (nem lesz pontos az idézet): "Az az ember, aki ezen a földön már vagy negyven évet leélt, és ép elmével túlélte mindazt, amit látott és hallott, joggal vádolható sötét és elvetemült cinizmussal." Ne értsük félre ezt a mondatot. Ez egy emberbaráti hang, amely belátja az emberbarátiság határait, de korántsem ördögi örömmel.

Mit kezdjünk tehát a hírekkel? Nem tudom. A hírek alapvetően nem rólunk szólnak, és ez a veszélyük. A bölcs ember mindig megvetette a híreket. Nem azért, mert lenézte volna magát az eseményt, mely a hírben megfogalmazódik; hanem azért, mert tudja, hogy az egy másik élet eseménye. Az ember feladata pedig mindig a jelenvaló. Ha szólni, akkor az; ha meg hallgatni, akkor az. A bölcs ember nem olyan, mint amilyenek mi voltunk a barátnőmmel áltisiben: nem gyűjtöget magának halálnemeket; tudja, hogy csak egyszer él.