A dolgoknak, ugyebár, hogy egy ordas közhellyel kezdjem, két oldaluk van.

Ha tegnap azt írtam, csak óvatosan a magyar nyelv és irodalom virágkorát illetően, hadd legyek ma optimistább.  

Egészen véletlenül ráakadtam ma a neten a http://nepszotar.com oldalra, és belemerültem a böngészésbe. Egyszerűen remek. Legalábbis legeslegelső blikkre. Beütünk egy kezdőbetűt, és zúdulnak ránk a szók. De milyen szók!

A hagyományos szótárak általában normatívak, azaz nem csupán leírni, de alakítani is próbálják a nyelvet, ezért aztán nagy csalódottságunkra a fél magyar szókincs hiányzik belőlük. A szlengszótárak és egyéb rétegszótárak megjelenése valamit javít ezen az áldatlan helyzeten, de az igazi áttörést, úgy látszik, az internet hozhatta / hozhatja el. A szabadság immár szinte teljes; amelyik kifejezés él és használják, az fölkerül a hálóra, és jaj annak, aki útjába akar állni a népnyelv terjeszkedésének.

Jó ez? Még szép. A nyelvet szerető, a nyelvért rajongó ember csak ámuldozhat ezen a gazdagságon.

Hogy sérti a fülünket, szemünket egy-egy "csúnya szó"? Nos, önmagában és önmagáért egyik szó sem csúnya. Csak a használati környezet ítél egy-egy kifejezés stílusértékéről. Egy miniszterelnöki beszédben például csúnya szó a kurva, de egy focimeccsen adott esetben ez lehet a valóság legadekvátabb kifejezése, mondjuk, egy kevésbé körültekintő játékvezetői ténykedés jellemzéseként.

A szótár pedig arra hivatott, hogy nyelvi tényeket közöljön. Semmi másra. Akinek ez nem tetszik, az olvasgasson Kazinczyt. És akkor nyelvész, költő, író és olvasó mind-mind jól járnak. Gondolom én.