Biztosan valamennyi olvasóm került már olyan helyzetbe, hogy egy társaságban valamelyik témáról magasan ő tudott a legtöbbet, és kínosan feszengenie kellett a temérdek ostobaság miatt, amit a témáról a társaságban összehordtak. Lehet ez a téma voltaképpen bármi; lehet egy tévésorozat, lehet egy számítógépes játék, lehetnek a villamosok, a kagylók, lehet Kosztolányi Dezső publicisztikája. A lényeg, hogy a többiek ismeretei az adott dologban olyan hiányosak legyenek, hogy vitatkozni se legyen érdemes velük. Ilyenkor az marad a megoldás -- mint azt olvasóm is bizonyára számtalanszor átélte már --, hogy a társalgás tárgyát egy olyan témára tereljük, amely távol áll a mi "szakterületünktől".

Azt hiszem, nincs ezzel semmi gond. Az információhoz való hozzáférés a mai világunkban olyannyira könnyűvé vált, hogy bejósolhatóan egyre növekedni fog az egyetlen speciális területen kimagasló ismeretekkel rendelkező "szakemberek" száma, miközben az emberek nagy része elveszti az amúgy még mindig sokak által tisztelt széles látókört.

Az embert mégis érik meglepetések. Tegnap a Konzervatórium blogon elegyedtem vitába néhány magát konzervatívnak nevező felebarátommal, és meghökkenve kellett tapasztalnom, hogy a társalgásról egyeseknek egészen sajátos elképzeléseik vannak. Az egyik kommentelő (aki mellesleg társszerzője is a blognak) egy rövid vita után váratlanul "ignore"-ba váltott, azaz a fölvetéseimre elkezdett nem válaszolni. Amikor rákérdeztem, hogy ezt miért teszi, egy igen hosszú, kioktató és lekezelő kommentben válaszolt, melynek lényege az volt, hogy ő nem fog vitatkozni úgy senkivel, hogy ő a neokonzervatív szerzők tucatjait elolvasta, én pedig a másik oldal teoretikusait, Rawlstól Bourdieu-ig (mert természetesen azonnal be lettem skatulyázva a "ballib" oldalra) egyáltalán nem ismerem.

Kicsit mélyütésszerűen ért ez a válasz. No nem azért, mert akkor el kellene kezdeni méricskélni, hogy életében ki hány ezer oldal filozófust olvasott, és melyik miként skatulyázható be melyik eszmerendszerbe. Hanem azért, mert a vitának nem ez volt a témája. Nem, nem arról vitatkoztunk, hogy neokonzervatív eszmék milyen viszonyban állnak a baloldali liberális gondolkodók eszmefuttatásaival -- egy ilyen vitába valószínűleg bele sem kezdtem volna. Hanem arról folyt a vita, hogy hogyan vélekedjünk a melegfelvonulást érő támadásokról.

Mi történt tehát? Vitapartnerem, miután -- ezt feltételezem -- kifogyott az érvekből, a beszélgetést egy olyan síkra terelte, ahol nyilvánvaló fölényét bizonyíthatta. Teljesen nyilvánvaló, hogy a legújabb angolszász neokonzervatív szerzőket ő jobban ismeri, mint én bárki ebben az országban. A fölényt ki lehet élvezni, a vitapartnert ignorálni lehet, és elégedetten lehet konstatálni az eredményt, hogy "na ugye, megint nekem volt igazam".

Végülis hát mi a gond ezzel (a vitastílussal)? Azt hiszem, az, hogy vitapartnerem (és ignorálóm) nem érti, egyáltalán miért ül le két (vagy több) ember beszélgetni egymással. Biztosan nem azért, hogy találjon egy olyan területet, amelyiken ő "győz". Azt hiszem, erre még egy két éves kisgyerek is képes lenne, hiszen van olyan szegmense a világnak, amelyet ő jobban ért nálunk. Ha van értelme egy vitának, akkor az az élvezet és a tanulás. És akkor itt jön a pluralizmus.

Meglátásom szerint olyan világban élünk, amelyben folyton-folyvást a lét beláthatatlanságával kell szembesülnünk. Nem tudjuk befogni azt a sok mindent, ami körülvesz minket. Nincsenek olyan tekintélyek, akik mindenki számára érvényes igazsággal rendelkeznének. A célunk tehát nem is a valóság megismerése lehet, hanem saját létünk igényeinek felismerése, és az ebből fakadó szabad tájékozódás. Ennek pedig talán legkiválóbb formája a beszélgetés. Ez a leggyorsabb módja ugyanis, hogy minél több látószöget megismerjünk. Aki azonban "győzni" akar, azaz megölni a másikat, az magát a beszélgetést öli meg. És akaratát bizonyosan keresztül is fogja vinni; mert plurális világunkban csak az nem győz, aki nem akar.