Életemben eddig kétszer voltam hosszabb időn át (egy-egy félévre) Németországban. Először Berlinben, aztán Jénában. Alkatilag hozzám az utóbbi hely áll sokkal közelebb, és ez meghatározta azt is, hogy az utóbbi helyen határozottan jobban éreztem magam.

Egy elég nagy világ van bennem belül, és ha a külső világ is nagy, mint ahogy Berlinben igen nagy, akkor összezavarodom, és nem érzem jól magam. Na mindegy. Nem erről akarok írni. (Lehet, hogy ezt az első két bekezdést törölnöm is kéne.)

Arról akarok írni, hogy Jénában összeismerkedtem egy francia lánnyal, akivel rengeteget tudtunk röhögni és kacarászni. Kacér volt, de én csak mosolyogtam azon, hogy szintén Jénában megismert (német) barátja, egy bizonyos Thomas, jól érezhetően féltékeny volt rám. Pedig a mi viszonyunkban nem volt semmi erotikus, csak annyi, amennyi minden emberi viszonyra jellemző. Egyszerűen csak egymásra talált az életünk, egyébként viszonylag vékony szálakkal. Kapcsolatunk leginkább a közös szemináriumokra, a közös ebédelésekre és közös kávézgatásokra terjedt ki (cukor nélkül és feketén itta a kávét, hatalmas bögrékben), melyek során mindketten bámultuk e német kisváros szépségét és kulturáltságát. (Ő szerelmes volt, én meg... én is szerelmes voltam. Meg Jéna különben is tényleg nagyon szép.) Ő mondta ki rólam azt a mélységesen találó és szeretetteli mondatot, amelyet magamról máig a lehető legérvényesebbnek tartok: "Du bist total dumm!" ("Te totálisan buta vagy!")

De nem is erről akarok írni. (Lehet, hogy a harmadik bekezdést is törölnöm kellene.)

Arról akarok írni, hogy Gaelle-lel (nevezzük így, már csak azért is, mert tényleg így hívták) persze sok egyéb között irodalomról is csevegtünk. Szóba került valahogy Kundera, és ő elmondta, hogy A lét elviselhetetlen könnyűsége fantasztikusan jó regény, a benne meglevő filozófiai tartalom miatt. Persze egyből gyanakodni kezdtem. Egyrészt: ilyen címmel hogy lehet egy regény jó? Másrészt: ha egy regény a filozófiai tartalma miatt jó, akkor az nem is lehet jó regény. De azért följegyeztem magamnak (az agyamba), mint okvetlenül elolvasandót.

És most el is olvastam, és igazából erről akartam írni. (Negyedik és ötödik bekezdés is törlendő.)

Mindenestre jól kezdődik egy olyan regény (nem?), amelynek ez az első mondata: "Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig." Amikor én Gaelle-nek ilyesféle mondatokat mondtam, akkor ő mindig rám szólt a maga jellegzetes mosolyával: "Hey, hallo!" No de. A regény tényleg kibontja a gondolatot: mi van, ha de viszont (és habár, nemde node) nincsen ismétlődés? A lét egyből hihetetlenül könnyűnek tetszik akkor. Mert ami volt, az csak egyszer volt. Képzeljük el, most tényleg, nyomaszt minket bármiféle múltbéli szenvedés, ha tudjuk, hogy úgysincs semmi köze a mi életünkhöz? Nem azért nyomaszt minket pl. a holokauszt, mert aggódunk, hogy megismétlődhet? De miért kéne, hogy bármi, ami volt, megismétlődjön?...

De még csak nem is erről akartam írni. (Hatodik és hetedik bekezdés is törlendő.)

Ami a leginkább megfogott, az Kundera giccs-elmélete. E szerint a szocializmus nem azért volt rossz, mert "nem valósult meg". Az lett volna csak az igazi nagy baj, ha eljön az igazi öröm és szeretet és testvériség és egyenlőség paradicsoma. Az lett volna ugyanis maga a giccs. A regény egyik szereplője ezt így gondolja át: "Ha elképzelte, hogy a szovjet giccs világa valósággá válna, s neki ebben a valóságban kellene élnie, hideg futkosott a hátán. Ő a legcsekélyebb habozás nélkül a valódi kommunista életet választaná, az üldöztetésekkel és a húsért álló emberkígyókkal egyetemben. A valódi kommunista világban lehet élni. A megvalósított kommunista eszménykép világában, a bazsalygó idióták világában, akikkel egyetlen szót sem tudna váltani, egy hét múlva meghalna az iszonyattól." Ugye, értjük? A valóság mindig jobb, mint a Paradicsom. Értem Gaelle-t.

Nyolcadik és kilencedik bekezdés is törlendő, mert én igazából csak arról akartam írni, hogy ez a regény milyen szeretettel emlékezik meg Nietzschéről. Pontosabban csak idézni akartam a könyvből. Tereza, a regény egyik főszereplője, a beteg kutyája (= Karenin) felett szomorkodik. És ekkor jön a következő három bekezdés:

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét. és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a szeme láttára átöleli a nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltávolodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kér a lótól Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadása az emberektől) akkor kezdődik, amikor a lovat siratja.

És ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szeretem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, "a természet ura és birtokosa" menetel előre.

(Törölhető persze ez is, voltaképp.)