Azt is szeretem a sportban, hogy -- miközben leképezi életünket -- egyfolytában újabb és újabb morális problémákat vet föl. Olyanokat, amilyeneket tényleg csak az élet produkál.

Ilyen probléma nekem Fazekas Róberté.

Fazekas Róbertnek négy évvel ezelőtt csaknem egy egész ország drukkolt, hogy a talán legklasszikusabb olimpiai versenyszámban, a diszkoszvetésben olimpiai aranyérmet nyerjen Athénban. Esélyes volt, sok kisebb versenyt megnyert már előtte, és úgy hallottuk, hogy jól sikerült a formaidőzítés. Néztük a versenyt (egy ország), és izgultunk. És Fazekas nyert! Emberek milliói ünnepelték.

Aztán elment a doppingvizsgálatra, nem adott elég vizeletmintát, elvették tőle az aranyérmét, és kizárták az olimpiáról. Az ország először fölháborodott (a vizsgálat körülményei miatt), majd szépen fokozatosan elpártolt Fazekastól, aki váltig hajtogatta igazát, perre ment, elvesztette a pert, anyagilag és (főként) erkölcsileg teljesen lenullázódott; egyedül maradt.

Azért, mert doppingolt? Nyilván nem. Nehézatlétikában (de talán az egész élsportban) nyílt titok, hogy mindenki doppingol. Azért, mert lebukott? Talán igen. Ha el is fogadjuk, hogy sportolóink szereket használnak, legalább ne tudjunk róla! De Fazekas szerintem mégsem emiatt maradt egyedül. Hanem azért, mert -- hogy finoman fogalmazzak -- nem kussolt el, nem nyugodott bele a döntésbe (a végzetbe), viaskodni kezdett, és ezzel több kárt okozott, mint amit egy csendes visszavonulás okozott volna. A magyar közönség ezt nem nyelte le.

Van egy ok, amely miatt én teljességgel megértettem Fazekas hajthatatlanságát. Ez pedig az a pletyka volt, mely szerint Fazekast valamelyik magyar (!) versenytársa jelentette föl a WADÁ-nál (a nemzetközi doppingellenes szervezetnél), és a feljelentés okán lett a szervezet kiemelt célpontja a magyar dobóatlétika. Nem biztos, hogy történt ilyen följelentés; de még kevésbé valószínű, hogy valaki ilyet csak úgy kitalál. Ahol ilyesmi megtörténik (megtörténhet), ott csak a küzdésnek van helye, belenyugvásnak sohasem.

Igazságtalanság történt Fazekassal? Ha úgy vesszük, hogy mindenki doppingol, az érmet mégis pont csak tőle vették el, akkor bizonyosan. Ez azonban (az én szememben) nem igazságtalanság, hanem végzet. Az, hogy az egyik ember nyugiban éli az életét egy békés, panorámás családi házban; egy másik embert pedig elviszik szovjet vagy német koncentrációs táborokba, megalázzák és megkínozzák: ez a végzet. Ebbe az ember kénytelen beletörődni, mert nem tehet mást. Vissza kell adni az aranyat, bocsánatot kell kérni (a létezésért), és elgondolkodni azon, hogy mivégre is vagyunk ezen a világon.

Az árulás azonban nem végzet. Aki az árulás ellen nem küzd, az maga is áruló. Fazekast én e miatt a motívum miatt értettem meg, amikor kilátástalan harcokba kezdett a NOB-bal és a világgal szemben.

És most... újra itt van Pekingben, és (legjobb magyarként) be is jutott a férfi diszkoszvetés tizenkettes döntőjébe.

Hogy mit érzek iránta? Nehéz megfogalmazni. Az egész emberen az látszik, hogy sötét dolgokon van túl. Nézzünk bele a szemébe! Sokat kellett hazudnia, mint mindannyiunknak. Sokat hazudtak neki, mint mindannyiunknak. Az egész olimpia egyik legizgalmasabb alakja lett.

Arra gondolok, hogy egyszer meg kellene írni valakinek az ő történetét. 2004-től 2008-ig, párhuzamba állítva a magyar közélet sajátos és sajnálatos eseményeivel. Ha jól megírná valaki, nem maradna el a katarzis, hiába vannak esetleg még mindig anabolikus szteroidok Fazekas szervezetében (is).