Az ókori görögöknél (és rómaiaknál) saját istene volt a részegségnek. Úgy hívták: Dionüszosz (vagy Bacchus). Évente egyszer hatalmas ünnepségek keretében áldoztak neki a polgárok. A mámor, a szőlő és bor által kínált tudatmódosulás ezeken a napokon nem szégyen, hanem erény volt. De nem is erény, hanem maga az élet. A túlcsorduló élet teljessége.

A középkorban aztán változás történt: a részegség megvetés tárgya lett, a részeg emberre a kicsapongó senkiházi szégyenbélyegét ütötték. A mértéken túli borivás bűnnek számított, amelyért a bűnös súlyosan meglakol majd. Az aratóünnepeken tovább élő népi hagyományok keresztény szimbólumokkal telítődtek. A karneválokat így tudta nemcsak megtűrni, de kifejezetten támogatni is az egyház. Magatartás és elvek különváltak: az emberek továbbra is részegeskedtek, bár elvileg ez tiltva volt.

Aztán, ahogy a transzcendencia fokozatosan kiveszett a világból, ahogy az orvostudomány fejlődött, ahogy a boncnokok fényt derítettek az emberi test különféle titkaira, a részegségnek létrejött az "egészségügyi" szemlélete. A mértéktelen alkoholizálást immár nem azért utasították el, mert "bűn", hanem azért, mert "káros". Már a XVII. századi szövegek olvasása közben ráeszmélhetünk, hogy a borral még az olyan vallásos embernek is, mint Bethlen Miklós, baja nem azért volt, mert a bor a mámor félelmetes istenét szabadítja ránk; hanem azért, mert aki túl sok bort iszik, az hamarabb meghal. Descartes racionalitása utat engedett a "tudatmódosító szerek" kritikai szemléletének.

Jött persze egy ellentámadás. Igaz, mintegy kétszáz esztendőt várni kellett rá. Ez volt a romantika ellentámadása. A "tudatmódosító szerek" visszanyerték igazi rangjukat, az alkohol és a drogok ismét értékhordozókká váltak; igaz, egy sajátos kompromisszum eredményeképp: amennyiben hatásukat az egyén(iség)ére, az alanyra, a szubjektumra korlátozzuk. Az elátkozott művész végigjárhatja a mennyet és a poklot, elkárhozhat és üdvözülhet az ital és a szerek káprázatában. A XIX. századi művészvilág csak úgy hemzseg az elátkozott művészektől, E.T.A. Hoffmanntól Edgar Allen Poe-ig, William Blake-től Oscar Wilde-ig, Robert Schumanntól Vincent van Gogh-ig végeláthatatlanul sorolhatnánk a mámor csodájában megfürdő költőket, festőket, zeneszerzőket.

A romantika azonban nem tudta megváltani a világot, és ezt kritikusai (az örök realisták) éles és gonosz szemmel ismerték föl. A harc zajlik a bor körül, de a romantikus oldal vereségre áll. Sőt, utóvédharcai szánalmas önigazolásoknak tűnnek. Győzni látszik a pszichiátria (meg a szociológia).

De vajon lehet-e örülni ennek? Azt hiszem, tiszta szívből semmiképp. Az ember, aki az alkoholmámorban nem képes más dimenziót meglátni, mint hogy éppen egy kicsit dekoncentráltabban mozog, vagy jobban izzad, vagy hogy hányingere van, és zsibbadnak a karjai, az mindenképpen kevesebbet lát, mint aki a tudatmódosulásban az élet teljességét véli meglátni. Részegnek lenni is szellemi állapot.

A legutolsó alkalommal, amikor átkerültem ebbe az állapotba, azon merengtem el, hogy vajon honnan jön a megvetés, amely a józanság hiányát kíséri. Milyen alapon mondjuk, hogy "józannak" lenni "jobb", "értékesebb", "tiszteletreméltóbb", mint részegnek? Azt hiszem, azon az alapon mondjuk, hogy nem ismerjük magunkat. Mert a józan állapotot a mámorénál értékesebbnek csak az tartja, aki történetesen elfogult a kérdésben, azáltal, hogy maga is józan (!). Ugye, érezzük az efféle ítéletek korlátoltságát?

A mámornak ma már nincsen istene, sőt inkább anti-istene van; de saját korlátoltságunkra még képes emlékeztetni, és így továbbra is van szellemi dimenziója. Aki ezt képes meglátni, az józanon is nagyobb és magasabb mámort érezhet meg, mint a józanság egyedülvalóságát hirdető, az alkoholt "egészségügyi", "szociológiai" és "pszichiátriai" megfontolásokból elutasító, émelyítően szellemtelen emberpéldány -- csontrészegen.