Aki figyeli a szövegeimet (nem tudom, van-e ilyen ember rajtam kívül), az megfigyelheti, hogy a gyomor-metafora igen jelentősen felülreprezentált bennük. Ha valamit nem értek, azt "nem veszi be a gyomrom", nem tudom "megemészteni"; ha valamit elítélek, attól "hányingerem" van; ha valami taszít, akkor az "gyomorforgató". Nem véletlenül. Az embert jellemzik a metaforái.
Úgy is mondhatnám: a metafora maga az ember.
Elvégre (de ez már tényleg nyelvfilozófia, és nem is a legrosszabb fajta!) az ember szó maga is egy metafora. Sőt, a nevem is metafora. Az egész világ metaforákból áll.
De maradjunk a gyomornál! Vajon mi az oka, hogy ennyire kultiválom a gyomromat? Van-e netán valamilyen különleges oka ennek?
Persze, hogy van! Kettő is. Az egyik alkati, a másik filozófiai.
Kezdem az alkatival. Gyenge a gyomrom. Úgy is mondhatnám: érzékeny. Nagyon könnyen rosszul tudok lenni, voltaképpen szinte bármitől. Túlsavasodás, émelygés, gyomorgörcs, étvágytalanság, telítettség-érzet stb. -- mind-mind egyfajta gyomoridegesség jelzése. Mindig meglepődöm az olyan embereken, akik mintha vasból lennének belül, és mindenféle reakció nélkül hagyják azt, ami a torkukon egyszer már úgyis lement. Nyilvánvaló, hogy másképpen működik az idegrendszerük. Alkatilag másmilyenek.
De a gyomor-metafora használata nem csupán valamiféle freudi tudattalan kifejeződése. Kétségtelen, hogy, mint minden metaforának, ennek is jelentése és jelentősége van. Mi ez a jelentés? Az, hogy a világot, az életet, egyszóval: mindazt, ami hatással van rám, úgy fogom föl, mintha élelem volna. Nem morálisan ítélem meg tehát, hanem az ízlés szempontjából. Nem azt állítom róla, hogy jó-e vagy rossz, hanem hogy befogadom-e, vagy sem. Ítéletem így hangsúlyosan -- szubjektív lesz? Nem, a "szubjektív" nem jó szó ide. Hiszen mondhatom valamiről például, hogy objektíve gyomorforgató. A lényeg inkább az, hogy nem racionális, hanem zsigeri.
Semmit sem fogadok el igaznak, amíg meg nem kóstoltam.
Semmit sem hiszek el, amíg át nem éltem.
Semmit sem vallok a magaménak, amíg el nem fogyasztottam.
Ugye, világos, hogy ebből mi következik? Hát mindenekelőtt az, hogy semmi sem áll tőlem távolabb, mint pusztán gondolati úton bárminek a kizárása.
Mondok egy példát. Pusztán gondolati úton nem zárom ki, hogy a nácizmus egy embertboldogító eszme. Viszont mihelyt belekóstolok, azaz megpróbálom átélni és magamévá tenni, kifordul a gyomrom. Nem azért, mert ennek így is kell lennie (nem tudom, hogyan kell lennie); hanem azért, mert így van. Vagyis, azt hiszem, a gondolkodásom amorális.
A gyomor az a hely, ahol az ember végleg magáévá bontja a külvilágot. Az ember azonban nem eszik meg mindent, és nem csak azért nem, mert nem ízlik neki. Egy csillagot vagy egy festményt eszünkbe sem jutna megkóstolni. Ezért az ilyesféle dolgokhoz egészen másfajta a viszonyunk, mint a gondolatokhoz. Ilyenkor már nem működik a gyomor-metafora. Ezek a dolgok sohasem lesznek, hiszen nem is lehetnek a miénk. Ezért a hozzájuk való viszonyom a csodálkozás, megrendülés, megdöbbenés szavakkal (metaforákkal) írható körül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pontilyen 2008.09.13. 11:13:02
(Pedig az egyik legjobb posztom az utóbbi időben.) De tényleg. :-)
Miléna 2008.09.13. 14:43:33
seas3.elte.hu/coursematerial/KallayGeza/Meaning_Meanin10-11.doc
Kriszteva 2008.09.13. 15:07:55
Egyszer, emlékszem, iszonyú vizsgaidőszakom volt, s a végén totál legyengült az immunrendszerem, s "alig álltam a lábamon" -- szó szerint: hihetetlen végtagfájdalmaim voltak, majd erőt vettem magamon, s csak bementem az utcsó vizsgára is. Hihetetlen sarokfájásom lett a nap végére, s csak akkor jöttem rá, hogy ez összefügg, amikor meséltem otthon, hogy hát majdnem nem mentem be, de aztán csak a "sarkamra álltam".
Erről jut eszembe..., talán jobb, ha a "szófosás" metaforájába nem megyünk bele, ezért abbafejezem tüstént!
Kriszteva 2008.09.13. 15:12:00
Amúgy tök jó az a "Meaning"-es jegyzet. Jelentőségteljes :-)
pontilyen 2008.09.13. 18:38:45
Hát ha a rinyálás ilyen értékes és továbbgondolásra sok irányban is érdemes hozzászólásokat terem, akkor fogok rinyálni még. Köszönet.
A Kállay Géza-féle írás kiváló összefoglalása annak, hogy milyen bajok vannak az (iskolákban egyébként mind a mai napig tanított) arisztotelészi metafora-felfogással. Mindenkinek ajánlom, hogy szakítson egy negyedórát, és olvassa el!
Igen, a metafora nem valamiféle díszíté, amely színesebbé teszi a szövegünket: metaforák nélkül gondolkodni sem tudunk!
És akkor itt jön az, amit Kriszteva ír: még a testünk működésére is kihat (illetve visszahat), hogy milyen metaforákat használunk. (Ugyebár már maga az is metafora, hogy a testünk MŰKÖDIK, mintha valami gép volna...)
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.09.14. 12:58:33
A pszichoszomatikus betegségek tőlem sem állnak távol, ahogy szerintem senkitől, aki kicsit is gondolkodik. Nekem többnyire kétféle szokott lenni: lábfájás és kelések. Minden főiskolai vizsgaidőszak után három napig nem tudtam lábra állni, annyira fájt a lábfejem. Először az érettségi előtt két héttel tapasztaltam ezt.
A kelés borzasztó dolog: fájdalmas, hosszadalmas, undorító és nem nagyon lehet ellene tenni semmit. Csak várni. Érdekes, hogy amióta újra dolgozom (bizony, jövő hónapban már másfél éve egy helyen, nálam ez rekord!), azóta nem volt ilyen problémám.
pontilyen 2008.09.14. 15:22:16
Nem is alaptalanul! A kognitív metafora-elmélet szerint mindnyájan metaforákban gondolkodunk. Vannak bizonyos sablonok, melyeket mindig fölhasználunk. Pl. hogy az életünk egy út. Ez magyarázza azt, hogy az új és új metaforákat képesek vagyunk megérteni, hiszen ezek is mind a már ismert sablonokhoz idomulnak.
Ha belegondolunk, egyáltalán nem önkényesen hozunk létre új metaforákat. Mindig követjük azokat a sablonokat, melyeket a már használt metaforákból következtetünk ki.
Nagyon jó (és érthető) összefoglalása a kognitív metafora-elméletnek Kövecses Zoltán: Metafora című könyve. Ott számos példát hoz azokra a metaforákra, melyek állandóan köztünk élnek, anélkül, hogy fölfigyelnénk rájuk. (Olvasd csak újra ezt az utolsó mondatomat: hemzseg a metaforáktól!)
hölgyválasz 2008.09.14. 22:35:41
Leginkább azzal, hogy ez valóban egy ragyogó poszt!
/ bár úgy rémlik, mintha mondtam volna már itt ugyanezt....:)/
Szépen kidolgoztad, s a többiek is a témát, nagyon érdekes volt! Ahogy írod is, igen, én is úgy gondolom, ösztönösen villannak agyunkba ezek, kimondani, kiírni magunkból olykor dús gondolatainkat, épp általuk lehetségesek. A magyar nyelv tényleg szép és gazdag...
A puding próbája meg olyan, amilyen...:)))
Üdv.
pontilyen 2008.09.15. 15:38:07
Nem, erre a posztra még nem mondtad. :-)) De köszi.
Még egy gondolat a metaforákhoz: bele sem gondolunk, hogy a legtöbb helyrag is (pl. -hoz, -ban, -ra, -tól stb.) voltaképpen szókép. Hiszen szó sincs arról (vagyis éppenséggel csak szó van arról...), hogy a gondolatunkat tényleg odahelyeznénk a metaforáHOZ.
hölgyválasz 2008.09.16. 17:14:49
Kedves Pontilyen !:)
Fenti mondatomat eszerint félreérthetően fogalmaztam, természetesen nem _erre_ a posztra gondoltam az _itt ugyenezt_ alatt, hanem az _itt Nálad,_ _ebben_ a _blogban_ -ra céloztam volt:)
De persze ez nem változtat semmi a lényegen:)
hölgyválasz 2008.09.16. 17:16:24
/az én béna billentyűim...:)/
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal