Aki figyeli a szövegeimet (nem tudom, van-e ilyen ember rajtam kívül), az megfigyelheti, hogy a gyomor-metafora igen jelentősen felülreprezentált bennük. Ha valamit nem értek, azt "nem veszi be a gyomrom", nem tudom "megemészteni"; ha valamit elítélek, attól "hányingerem" van; ha valami taszít, akkor az "gyomorforgató". Nem véletlenül. Az embert jellemzik a metaforái.

Úgy is mondhatnám: a metafora maga az ember.

Elvégre (de ez már tényleg nyelvfilozófia, és nem is a legrosszabb fajta!) az ember szó maga is egy metafora. Sőt, a nevem is metafora. Az egész világ metaforákból áll.

De maradjunk a gyomornál! Vajon mi az oka, hogy ennyire kultiválom a gyomromat? Van-e netán valamilyen különleges oka ennek?

Persze, hogy van! Kettő is. Az egyik alkati, a másik filozófiai.

Kezdem az alkatival. Gyenge a gyomrom. Úgy is mondhatnám: érzékeny. Nagyon könnyen rosszul tudok lenni, voltaképpen szinte bármitől. Túlsavasodás, émelygés, gyomorgörcs, étvágytalanság, telítettség-érzet stb. -- mind-mind egyfajta gyomoridegesség jelzése. Mindig meglepődöm az olyan embereken, akik mintha vasból lennének belül, és mindenféle reakció nélkül hagyják azt, ami a torkukon egyszer már úgyis lement. Nyilvánvaló, hogy másképpen működik az idegrendszerük. Alkatilag másmilyenek.

De a gyomor-metafora használata nem csupán valamiféle freudi tudattalan kifejeződése. Kétségtelen, hogy, mint minden metaforának, ennek is jelentése és jelentősége van. Mi ez a jelentés? Az, hogy a világot, az életet, egyszóval: mindazt, ami hatással van rám, úgy fogom föl, mintha élelem volna. Nem morálisan ítélem meg tehát, hanem az ízlés szempontjából. Nem azt állítom róla, hogy jó-e vagy rossz, hanem hogy befogadom-e, vagy sem. Ítéletem így hangsúlyosan -- szubjektív lesz? Nem, a "szubjektív" nem jó szó ide. Hiszen mondhatom valamiről például, hogy objektíve gyomorforgató. A lényeg inkább az, hogy nem racionális, hanem zsigeri.

Semmit sem fogadok el igaznak, amíg meg nem kóstoltam.

Semmit sem hiszek el, amíg át nem éltem.

Semmit sem vallok a magaménak, amíg el nem fogyasztottam.

Ugye, világos, hogy ebből mi következik? Hát mindenekelőtt az, hogy semmi sem áll tőlem távolabb, mint pusztán gondolati úton bárminek a kizárása.

Mondok egy példát. Pusztán gondolati úton nem zárom ki, hogy a nácizmus egy embertboldogító eszme. Viszont mihelyt belekóstolok, azaz megpróbálom átélni és magamévá tenni, kifordul a gyomrom. Nem azért, mert ennek így is kell lennie (nem tudom, hogyan kell lennie); hanem azért, mert így van. Vagyis, azt hiszem, a gondolkodásom amorális.

A gyomor az a hely, ahol az ember végleg magáévá bontja a külvilágot. Az ember azonban nem eszik meg mindent, és nem csak azért nem, mert nem ízlik neki. Egy csillagot vagy egy festményt eszünkbe sem jutna megkóstolni. Ezért az ilyesféle dolgokhoz egészen másfajta a viszonyunk, mint a gondolatokhoz. Ilyenkor már nem működik a gyomor-metafora. Ezek a dolgok sohasem lesznek, hiszen nem is lehetnek a miénk. Ezért a hozzájuk való viszonyom a csodálkozás, megrendülés, megdöbbenés szavakkal (metaforákkal) írható körül.