Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

 

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

 

(Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának, részlet)

Kosztolányi Dezső (és Csáth Géza) szülőföldjén, a Palicsi-tó mellett, Palicson és Szabadkán töltöttem a hétvégét. Életemben először voltam Szerbiában, és már nagyon kíváncsi voltam rá. Főleg Kosztolányi miatt. Nagyon-nagyon érdekelt ez a hely, amelyről nekem óhatatlanul a fönti vers (meg A szegény kisgyermek panaszai, meg a Pacsirta, meg az Aranysárkány...) jut eszembe. Vagyis valami kísérteties, valami izgató, szecessziós, alkoholmámoros, romlott, furcsa, mégis valamiképp otthonos világ.

Nem is csalódtam. Szabadka szép város. Bordó és sötétzöld, templomán hatalmas repedéssel. Láttam a könyvtárat, a Városházát, láttam temérdek szecessziós épületet, ültem olyan étteremben, ahol talán Vajkay Ákos, Pacsirta apja is ülhetett, láttam Csáth Géza szülőházát, a gimnáziumot, ahová Kosztolányi Dezső járt, és ahol Kosztolányi Árpád igazgató volt, láttam részeg szlávokat, láttam az ólomszínű Palicsi-tót.

Elmerengtem azon, hogy milyen lehet most ott egy magyarnak. Elég kilátástalan és nyomasztó. Úgy kell kisebbségben élni, hogy esély sincs arra, hogy bármi változni fog. Úgy kell magyarul beszélni, hogy igazából nincs értelme magyarul beszélni. Nincsenek távlatok. Vagy beolvad az ember a többségi társadalomba, és akkor elveszíti a gyökereit; vagy megmarad magyarnak, és akkor elveszíti a jövőjét. Vagy elköltözik Magyarországra: és akkor elveszíti az otthonát.

Soha nem értettem azokat a magyarországi magyarokat, akik nem képesek együttérző módon közelíteni ehhez a tragikus, sehogy-se-jó helyzethez. Velük is történhet hasonló. Gondolhatta-e volna bárki is, akár 1913-ban is, hogy például Szabadka pár év múlva már nem Magyarország lesz? Érthetetlen, ha valaki nem érti, hogy ez miért érthetetlen.

Kedvem volna ilyenkor kimondani, hogy mit gondolok azokról, akik érzéketlenek. Akik érzéketlenek bármiféle kisebbséggel szemben, legyenek azok magyarok vagy szerbek, zsidók vagy melegek.

Aztán rájövök, hogy semmi értelme. A hallgatás beletörődés.

Üssünk föl egy 168 Órát vagy egy Demokratát! Nézzünk meg egy műsort az ATV-n vagy az Echo TV-n! Olvassunk el egy baloldali vagy egy jobboldali blogbejegyzést! Nyissuk ki a Népszavát vagy a Magyar Nemzetet! Ugyanazt fogjuk tapasztalni: a teljes, cinikus érzéketlenséget a másik fél érzékenységei iránt.

Érdemes velük vitába szállni? Olvasói leveleket írni? Betelefonálni? Kommentelni?

Nem, egyáltalán nem érdemes. Az érzéketlenség ugyanis tulajdonság. Aki érzéketlen, az eleve érzéketlen az övével ellentétes véleményekre, nézetekre és világképekre. Azt nem fogja meghatni sem egy olvasói levél, sem egy blog-komment, sem egy Kosztolányi-vers. A maga problémáira érzékeny marad, a másokéit hazugságnak véli.

Beszél(get)ni csak azzal érdemes, aki méltóvá tette magát a beszédre. A fröcsögő, a világot már régen elrendezettnek látó, magabiztos gyűlölködőkkel szemben az egyetlen hatásos kommunikációs eszköz: a hallgatás. A hallgatás nem beleegyezés, hanem beletörődés.

Magyarországon ma különösen sok az érzéketlen beszéd, amellyel nincs mit kezdeni. Jobb- és baloldalon egyaránt alszik a fény. Nem kell szólni. Nincs semmi hír amonnan, hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban, és szegény kisgyermekek panaszkodnak, mert cigány osztálytársaik rettegésben tartják őket, elvéve tőlük az édesanyjuk által csomagolt tízórait.