"A Barcelona több, mint egy klub." Ezt a mondatot, mely a katalán fociklub jelmondata és szimbóluma is egyben, a hagyomány szerint először Nárcis de Carreras egykori klubelnök mondta ki 1968-ban. A kijelentésnek eredetileg politikai jelentése volt. A Barcelona ugyanis a Franco-diktatúrával szembeni katalán ellenállás szimbóluma volt; sokkal többet jelentett, mint hogy pusztán mint egy fociklubra tekintsenek rá a sok száz többi között. Egy nemzetiség és nép nyilvánította ki rajta keresztül szellemi függetlenségét.

Mint minden telibe találó mondatnak, így ennek is, természetesen időről időre változik a jelentése. Ma már nincsen Spanyolországban Franco-diktatúra, Katalónia autonóm tartomány, a nyíltszíni politikai ellenállásnak elveszett a jelentősége. Egy kis nép öntudata persze még mindig benne rejlik a mondatban, mint ahogy nyilvánvalóan abban is, hogy az FC Barcelona címeréből (ld. fönt) a legtöbb spanyolországi klubéval ellentétben -- értelemszerűen -- hiányzik a korona; ám a 68-as helyzethez a mostani szinte semmiben sem hasonlítható. A jelmondat jelentése egy picit átalakult. A Barcelona több, mint egy klub, igen. Mert életérzés is, az ellenállás és lázadás életérzése, a nem-beletörődés az elnyomó diktátor hatalmába, a külvilág hatalmába, ki tudja, mibe még...

Én, aki nem vagyok katalán, sőt semmi közöm a katalánokhoz, nagyon is bele tudok vizionálni különféle jelentéseket ebbe a rövid mondatba, mely Európa legnagyobb és talán legmonumentálisabb stadionjának, a 98.000 néző (!) befogadására alkalmas Nou Campnak a lelátóján is ott virít.

Van azonban egy szubjektívebb értelmezése is ennek a mondatnak. A Barcelona több, mint egy klub, mert számomra a Barcelona jelenti magát az igazi, a játék értelmében vett focit is. A mondat új dimenziókkal telítődik.

A Barcelonának szurkolni ugyanis mintha maga is ellenállás lenne. Ellenállás a gépiességgel szemben, és kiállás az improvizáció, a technikai tökély, a szépség, az ötletesség, a zsenialitás és a játékosság mellett. Mondom: mintha.

Hogy a Barcelona ilyen szempontból (is) több lehet, mint egy klub, azt nekem a Cruyff-féle aranycsapatuk alapozta meg, amely az 1990-es évek elején, amikor még senki sem "mérte" a labdabirtoklást, azzal tűnt ki a mezőnyből és verte végig Európát, hogy egyszerűen nem engedte oda az ellenfélnek a játékszert. Egyszerűen kipasszolták a labdát a leglehetetlenebb helyzetből is, maguknál tartották, földön, egyérintőzve, majd kiugratták Sztojcskovot vagy Begiristáint, netán Romáriót, és százezres közönségük nagy örömére három-négy góllal hazaküldték ellenfelüket. Abba a csapatba tényleg szerelmes lehetett lenni. Volt egy olyan játékosuk is, akit így is hívtak: Amor. Ámorítóan szépen játszottak.

Aztán jött egy jó évtizedes lappangási idő, amikor nem volt a Barcában túl sok szeretni való. Leigazolták minden idők legellenszenvesebb edzőjét, a holland Luis Van Gaalt, teletömték a csapatot egy csomó hollanddal, akik inkább arroganciájukkal, mint játékukkal tűntek ki. Ahogyan az egy szerelemben lenni szokott: a szeretet gyűlöletbe váltott, és semmi sem okozott nagyobb örömet, mint amikor a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Valencia úgy miszlikbe aprította őket, hogy a barcelonai visszavágón a közönség szinte egy emberként lengette Van Gaaléknak a zsebkendőket.

Aztán jött egy újabb holland edző, Frank Rijkaard, aki visszahozta Katalóniába a "joga bonitót", Ronaldinho személyében, és a Barcelona -- miután egy párszor még azért belehalt a szépségbe -- 2006-ban ismét a csúcsra ért. Szerelmem irántuk pedig új életre kelt.

Törvényszerű volt, hogy a nagy siker után visszaestek, idén nyáron muszáj volt váltani, Rijkaard már képtelen volt motiválni a nagyrészt kiégett sztárokat. Hiszen kiégett ő maga is. Elküldték Rijkaardot, elküldték Ronaldinhót, és az edzői pálcát egy nagyon fiatal ember kezébe adták, akinek neve azonban minden Barca-drukker fülében kellemes bizsergést kelt. Pep Guardiola ugyanis a 90-es évek aranycsapatának egyik meghatározó egyénisége volt.

Az új korszaknak még az elején járunk, de én nagyon drukkolok Guardiolának. A tavalyi évben az angol élklubok kisajátították maguknak az európai futballt, mindent letaroltak, mint sáskák az oázisokat. Olyan anyagi tőkével rendelkeznek, hogy szinte senki nem veheti föl velük a versenyt. A Més que un club legújabb jelentése tehát: mentsük meg az ötletes, az improvizatív, a kiszámíthatatlan, a technikai tudásra és labdabirtoklásra épülő, igazi, játékos, szép és zseniális focit! Egy klub, amely Francóval szembeszállt, hogy ne tudna szembeszállni a brit gépfocival?

iVamos, vamos, Guardiola!