Ez egy személyes poszt lesz, azt hiszem.

Személyes poszt a pénzügyi világválságról, amelynek lényegét nagy vonalakban érteni vélem, és amelynek következményei eléggé nyomasztanak.

A lényeg: több a pénz a világban, mint amennyi ténylegesen van. Elég ok az elképedésre, nem? Az egész pénzügyi világ egy virtuális valóságban él, elrugaszkodott a valóságtól, és a valóság most elkezdi pofonvágni őt. És ezek még csak az első pofonok.

Az első érzelmi (inkább: indulati) reakcióm az egészre az, hogy dögöljenek is meg, dögöljön is meg ez az emberek pénzén (a szó szoros értelmében) élősködő banda (bankárok, brókerek, spekulánsok stb.), mely pénzt csinál (magának) a semmiből. Undorodom tőlük, ők az emberiség legalja, és egy csótány is lényegesen emberarcúbb, szociálisabb és értékesebb élőlény náluk.

Igen ám (és ez a második, józanabb reakcióm), de ha ők megdögölnek, akkor döglök én is velük. Az én életem is tőlük függ.

Emiatt aztán az én személyes válaszom a kialakult válságra a szorongás. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velem. Lesz-e például munkahelyem, fönn tudom-e tartani magam, lesz-e hol laknom, és így tovább?

Tisztában kell lennem a képességeimmel. Számba kell vennem őket. (Mármint a képességeimet.) És ha számba veszem őket, akkor elmondhatom, hogy bizonyos képességeim messze az átlag fölött vannak, bizonyos képességeim pedig messze alatta. A felfogásom kifejezetten gyors (a reakcióm kifejezetten lassúak, de ez nem változtat azon, hogy a dolgokat általában elég gyorsan megértem), különös képességem van az elvonatkoztatásra, érzékeny és kifinomult a gondolatvilágom, szívós és kitartó vagyok, bármit meg tudok tanulni, hiányzik belőlem a (sokakra oly jellemző) korlátoltság, elméleti értelemben nagyon sokféle (szinte mindenféle) szerepet el tudok sajátítani. De: hiányzik belőlem mindenféle gyakorlati érzék, szélsőségesen lassú és döntésképtelen vagyok, betegesen érzékeny mimózalélek, alkalmatlan mások irányítására és vezetésére, fizikailag és testileg rendkívül gyenge, határozatlan, ebből fakadóan is hajlamos a borúlátásra, a kisebbrendűségi érzésekre, melyek (és melyek kompenzációs kísérletei) megnehezítik az emberekkel való kapcsolattartást, a bizalomra épülő emberi kapcsolatok kialakítását.

Röviden szólva: egy elmélyülésre és kitartásra épülő szellemi (elméleti) munkában tökéletesen ki tudnám élni magam; egy gyakorlati tudást, gyors és határozott döntéseket igénylő szakmában azonban sokkal valószínűbb módon kudarcot vallanék. Márpedig -- úgy fest -- egy olyan korszakba lépünk, amelyben inkább az utóbbi típusú munkákra lesz szükség. (Hogy pénzeinknek valós fedezetei legyenek.)

Nemrég részese, avagy inkább szemtanúja voltam egy beszélgetésnek, melyben doktorált bölcsészek vitatkoztak arról, mihez kezdjenek magukkal, és félig-meddig komolyan szóba került a lehetőség, hogy hát ki kellene tanulni valamilyen szakmát (pl. az asztalosit), és azzal kellene pénzt keresni. Sok bölcsész(doktor) is így tesz. Elmegy szakácsnak, bádogosnak, vízvezeték-szerelőnek.

Csüggedten hallgattam ezt. Belőlem előbb lesz koldus, mint asztalos. Soha nem voltam én még annyira megalázott, mint az általános iskolai technikaórákon. Tornaórán (egy antipedagógus regnálásának időszakától eltekintve) például soha nem éreztem megalázottnak magam. Teljesen elfogadható volt, hogy én két méterrel közelebbre lököm ki a súlyt, mint esetleg másvalaki. Nincs ebben semmi. Ez képességek kérdése. De technikaórákon folyton azzal szembesültem, hogy kétségbeejtően ügyetlen vagyok. Hogy míg másoknak meg se kottyan egyenesre fűrészelni egy deszkalapot, addig az én deszkalapom ocsmányul girbegurba lesz. Hogy minden csúnya lesz, amit összehozok. Hogy sokkal lassabb vagyok, mint a többiek, és mindentől összezavarodom. Mintha nem volna bennem esztétikai érzék. Soha többet ekkora megaláztatást!

Ám a szép új világban, mely közelegni látszik, úgy fest, nincs más út, mert szép dolog ugyan a nyelvészet meg az irodalomtörténet meg a filológia, de kereslet egyre kevésbé lesz rá. Meg kell ismételnem -- ezúttal nagyban -- a rémálomszerű általános iskolai technikaórákat. Jó eséllyel olyasféle munkákat kell a jövőben végeznem (a létfenntartásért), melyekre semmi késztetést nem érzek magamban, melyek nagy valószínűséggel megaláztatásoknak fognak kitenni, és melyektől -- pont ezért is -- viszolygok.

Mindez azonban -- mint írtam -- egyelőre csak szorongás.

Ma még legalábbis tudtam ebédelni.