Úgy döntöttem, indítok egy új "rovatot" ebben a blogban, remélem, lesz rá vevő (olvasó). Ideidézek egy versrészletet, és megpróbálom kifejteni, hogy miért tetszik (nekem), aztán meghallgatom kedves olvasóim véleményét, hogy ők mit gondolnak (róla). Nem tudom, működni fog-e, és ha igen, hogyan. Mint írtam már: a blogolás kaland, és minden megengedett benne. Miért ne volna pont a verscincálás is megengedett?
Abból szeretnék kiindulni, hogy a költészet valami vidám, vagy legalábbis derűs dolog, olyankor is (avagy: pláne olyankor), amikor komoly témákról beszél. A költészet kineveti a komolyságot, de kineveti a komolytalanságot is. A költészet: nevetés.
Jöjjön hát az első versrészlet! (József Attila: Irgalom című költeményéből. Az egész vers utánakereshető itt. Én csak a második versszakát idézem most.)
S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
Nézzük meg először is, hogy Tandori Dezső Költészetregény című könyvében mit ír erről a versszakról:
Jó, most azt hagyjuk is, hogy "munkát", majdnem röstellni való szó ma (nekem, országúti kerékpáros lélek, a legnagyobb boldogság, hiszen a sprint már jön akkor, jöhet, csak indulhassak egy nagy körversenyen, valamin), de nézzük így: a hihetetlenül egymás mellé kerülő szépséges szavak mekkora kegyelme adatott meg ebben a versben! Az örökkévaló és az őgyelegnem együttese; a muszáj, a palánk és a szárnyaló; az őgyelegnem és a palánkok... csak a hangzásokra mondom.
Tandori tehát a szavak szépségét emeli ki, és teljesen igaza van! Az idézet negyedik sora egyszerűen gyönyörű, ahogyan gördülnek az "e" hangok csupa zöngés nazálissal. És a megelőző sorok sem maradnak el mögötte (előtte). De én hadd térjek rá most a tartalomra, a szöveg értelmezésére!
Vajon mik azok a hűvös, örökkévaló dolgok? Hát olyasmik, amikkel én is előszeretettel foglalkozom (amelyek között én is előszeretettel őgyelgek): filozófia, költészet, irodalom, líra, nyelv, igazság, szépség, morál, elvontságok. Amik mindig vannak, és mindig lesznek. De vajon miért muszáj a költőnek őgyelegnie köztük? Nem sokkal inkább egyfajta fényűzés, szórakozás, ballaszt ez? Ezek szerint nem. Mintha inkább sors volna. J.A.-nak ezt kell tennie, nincs más választása.
Ezzel szemben ott van a munka, a termelő munka, amelyben költőnk nem vesz részt. Ellenben milyen furcsán ír róla, figyeljük csak: a palánkok közt szárnyaló munka. Nem ő, a költő szárnyal, hanem a munka, a kőművesek, asztalosok, bádogosok és mások munkája kapja meg ezt az általában -- épp ellenkezőleg -- a költészetre, a hűvös, örökkévaló dolgokra használt jelzőt! Egészen furcsa és groteszk megfordítás!
És miért nem lehet elfelednem a munkát? Ki tudja? Valószínűleg azért, mert az valami nagyon is emberi, az emberhez zsigerileg hozzátartozó dolog. Az ember: munkálkodó lény, nem pedig őgyelgő. Még egyszer mondom: a megfordítás a furcsa. A szabadság nem az őgyelgéshez tartozik, hanem a munkához. Sőt, az őgyelgés jelenik meg kényszerként. Pont fordítva szoktuk képzelni.
Megindítóan szép ez a négy sor, az embernek könnyezni volna kedve. A dolgozni akaró ember nem tud dolgozni (mert valami miatt másra termett), de elfeledni sem tudja a munkát. E beismerés tónusa mégsem tragikus, de nem is cinikus, inkább nevetnivalóan komoly. Mintha valaki doktori értekezést írna egy értelmetlenségről. Megdöbbentő, méltó a csodálkozásra és gyönyörű.
Kíváncsi vagyok, olvasóm is így látja-e.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
popp · http://koncertblog.com/ 2008.10.21. 00:47:40
"Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -"
jaall.tar.hu/
És milyen érdekes, hogy a meleg öl és a vágy véletlenül sem vonz, hanem csal és ami odataszít, na az a muszáj.
Ps.: Ma este randim volt egy régi kedvessel, lehet, hogy engem is a muszáj taszított oda?
popp · http://koncertblog.com/ 2008.10.21. 00:52:10
viscumalbum 2008.10.21. 13:13:28
Én másként látom ezt a verset.
Nekem ez a két verssor:"S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem.."
inkább önirónia.
Nagy szavaink: szerelem, haza, igazság, szerelem, halál, születés...sokszor lehetnek monumentálisak, érthetetlenül elérhetetlenek, hűvösek, mint egy nagy képcsarnok vagy egy antik szoborpark...
Azt hiszem lehet ez is egy megélése, egy megélt viszonyulása annak, aki ezekkel a szavakkal dolgozik... Nem biztos, hogy mindig szerethetőek, vagy éppen közeliek ezek a fogalmak...Lehet, hogy sokszor hűvös távolságra vannak tőlünk.
Különösen, mikor nagyon vágyom rájuk, és fájdalmaim, félelmeim eltolni kívánásával szeretnék az egész világot, érzéseimet távol látni, messziről szemlélni, mindazt, ami fájdalmat okoz, mindazt, ami szomorúságot...ami elérhetetlenül távol van...érthetetlenül elérhetetlen...
És ebben a hűvös fogalmak, hűvös szoborparkjában a költő, ahogy én is sokszor saját életemben csak ögyelgek...Nézegetem őket, nézegetem az életem, langymelegen belengem... aztán a fáradtság végül mindig elaltat...
S ebben az egész kibillent érzésben, a költő megnyugszik...Hiszen a vége a versnek, mégiscsak az elengedés, az önmagam elfogadása és szeretete...Ez ad neki erőt...
És engem pedig erre tanit, tanított, hogy bár mindenkinek ezt tanítom, szószékről, katedráról, gyertya fényénél, de időről-időre nekem is meg kell tanulnom, fel kell fedeznem újra és újra, hogy sosem fogom megtalálni a békémet, ha elkerülöm az Életet és abban önmagamat...
pontilyen 2008.10.21. 15:57:36
Próbálom összekötni a két (enyémmel együtt három) véleményt, és nem lehetetlen. J. A. hűvösnek nevezi mindazt, ami fontos és szent neki (igen, akár pl. az "asszonyt" is). Van ebben valóban valami önirónia. Mert nagyon jól tudjuk, hogy ez a "hűvösség" nagyon is forrón érinti őt.
Eltávolodás a közvetlen tapasztalattól: ez az, ami az élményt "hűvössé" teszi.
Nagyon izgalmasan felel ez Babitsra, aki az Esti kérdésben írja (kiemelem a közvetlenül kapcsolódó sort):
Vagy lent a vízivárosban, a Ríván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör.
Elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe, van is már, de nincs is,
MELYNEK EMLÉKE SOSE LEHET HŰVÖS,
melynek emléke teher is, de kincs is."
J.A.-nál igenis lehet hűvös az, amit a legmélyebben, legközvetlenebbül és legszemélyesebben átélt. (Kb. 100% különben, hogy J.A. ismerte az Esti kérdést.)
viscumalbum 2008.10.21. 22:16:20
Szerintem abban is egyetérthetünk, hogy azért az nagyon benne van az életünkben, létünk normális működésében, hogy bizonyos élményeket szeretünk a maguk hűvösségében látni...Kicsit távolról, mert különben felfal, felemészt, megperzsel az élmény...
roman patkany 2008.10.22. 09:23:14
pontilyen 2008.10.22. 16:52:23
Nem feltétlenül érzelemmentes a "hűvös, örökkévaló dolgok közti őgyelgés". Csak nincsen teljesen "benne", kívülről látja önmagát is. Érdekes különben, hogy a munka az "palánkok között", azaz belül van, egyfajta "örök (azaz: talán pont nem "örök") belülben". Az őgyelgés szemlélete mindent kívülről lát, semmibe sem merül bele teljes valójával.
roman patkany 2008.10.24. 16:33:35
betyár 2008.10.26. 18:05:13
megnéztem a blogodat. Talán szégyen, de én ezt a verset nem ismertem. Most sem olvasom el a vers többi részét, hiszen a feladvány az idézett rész értelmezése. Szerintem itt az értelmezés kulcsa két ellentétben áll: az örökkévaló dolgok és a munka ellentéte az egyik: ha a dolgok jelzőjeként az örökkévalót hangsúlyozza, a vele szembenálló munkának pedig az időbeliségre nincs jelzője, ez feltétlenül annak a múlandóságára utal, a munkának mint emberi tevékenységnek a múlandóságára. Ez az ellentét még inkább hangsúlyossá teszi az örökkévaló dolgokat. ( a dolgok és a munka ellentétére a "bár" szó utal) Emellett a munka szárnyaló jelzője az örökkévaló dolgok súlyát hangsúlyozza. A másik meghatározó ellentét a muszáj és a lehet. A muszáj cselekvéskényszerre utal (cselekvés itt őgyelgés), a lehet pedig egy cselekvés képtelenségére (felejtés). A palánk szó pedig ennek a két tartománynak az egymástól való elzártságára utal. Így benne van a versszakban az örökkévalóság és a múlandóság, az emberi és az emberen túli, és ennek a kettőnek az örök szétválasztottsága. Ugyanakkor a főnévi igenév használata az egészet mozdulatlanná (nominálissá), változtathatatlanná teszi.
pontilyen 2008.10.26. 18:28:24
miért volna szégyen? (Egy igazi szégyen van, ahogy Pilinszky írja: ha nem tudunk szeretni.) ;-)
Érdekes az elemzésed. Az jutott eszembe, hogy a "dolog" tkp. "munkát" is jelent. ("Dolgom van." --> "Munkám van.") Vagyis az az ellentét, amely kétségkívül ott van (és élesen ott van, sőt még palánk is körülkeríti!), talán nem is olyan éles. Szóval nagyon finoman, de fölpuhul. Ez is oka lehet, hogy én ezt a versszakot (komor tartalma ellenére) valahogy nem érzem szigorúnak.