Élni csodálatos és hihetetlenül izgalmas dolog. Ugyanakkor iszonyatosan fájdalmas is.

Ugye, megfigyeltük már, hogy komoly (magára valamit is adó) filozófusnál soha nem olvashatunk ilyen mondatokat? És nem véletlenül. Ez a probléma egyszerűen túlságosan is tágas ahhoz, hogy érdemben beszélni lehessen róla. És, hogy Wittgensteint idézzük: "Wovon man nicht sprechen kann, darüber soll man schweigen." (Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.) Mégis, maga Wittgenstein volt az, aki halálos ágyán ezt mondta orvosának: "mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt." Az igény tehát, hogy beszéljünk olyanról is, amiről nem lehet, mindannyiunkban ott munkál. Egyszer élünk, és amit most (azaz: ebben az életben) nem mondunk ki, azt soha senki nem fogja kimondani helyettünk. (Vagy mégis. No hát, ez a bonyolult.)

Halottak Napja van, ennek kapcsán szeretném nyelvivé tenni néhány gondolatomat életről és halálról.

1.

Az életben pont az a fájdalmas, ami gyönyörű is benne: a kiszámíthatatlansága. Ha volna determinizmus, azaz előre meg lehetne határozni, hogy mikor mi történik majd, akkor az élet megdöbbentő módon elkezdene hasonlítani a halálhoz.

2.

A halál: ennek a kiszámíthatatlanságnak a tökéletes negációja. Amint az ember meghal, többé semmi olyan nem történik vele, ami szép és fájdalmas volna. Soha többé nem fog fájni neki semmi. Igaz, boldogságot sem érez majd, de nem érzi a boldogság hiányát sem. Semmit az égvilágon nem érez. Pont olyan lesz, mint egy kő. Számomra ez a tudat végtelenül megnyugtató és vigasztaló.

3.

Miért kell megnyugodni és vigasztalódni? Mert a lét (tudata) fáj. Miért fáj? Hát például azért, mert az embert a külvilág (azaz az élettelen és élő lények sokasága) folyton fenyegeti. El akarja nyomni, tönkre akarja tenni, kínozni akarja. Aki látszólag nem ezt teszi, annak pusztán az eszközei kifinomultabbak.

4.

Foglaljuk össze az eddigieket! A halál tehát jó, mert nem fáj. Az élet tehát rossz, mert fáj. Miért akkor, hogy az ember, akinek szabadsága van, hogy bármelyik pillanatban a halált válassza, mégsem lesz öngyilkos?

5.

Ennek, meggyőződésem szerint, két fő oka van. Az egyik az, hogy az ember kifejezetten szereti a fájdalmat (minden ellenkező híresztelés vagy tévedés, vagy hazugság). A másik pedig az, hogy az élet kiszámíthatatlan. A halállal tudjuk, hogy mit választunk (ugyebár: a semmit); pont ez benne a megnyugtató. Az életben viszont még akármi is megtörténhetik. Tényleg akármi.

6.

Ha az ember antropológiailag olyan lény volna, mely örökké él, aki persze választhatná a halált, akkor feltételezhetően az emberek túlnyomó többsége ugyanúgy nem választaná az öngyilkosságot, mint ahogyan így sem választja. Tudniillik az élet kiszámíthatatlan, és az ember ezt szereti. Nincs okunk feltételezni, hogy az idő kinyújtása változtatna az embernek ezen az antropológiáján.

7.

Igen ám, de az ember nem él örökké.

8.

A halál tehát nem választás kérdése; a halál bennünk van. A halál előbb-utóbb bekövetkezik. Meg kell barátkoznunk ezzel a gondolattal.

9.

Én ezt a barátkozást nevezem érésnek, ha van olyan, hogy érés. (Eddig, ugye, végig abból indultam ki, hogy nincsen olyan. Ha volna, akkor az élet nem volna kiszámíthatatlan.) A szív folyamatos hozzászoktatását a gondolathoz, hogy egyszer majd meg fog állni.

10.

Barátaink, rokonaink, nagyszüleink, dédszüleink és keresztszüleink, akik kint vannak a temetőkben (melyet Kosztolányi a halottak ruhatárának nevezett), már teljesen elteltek ezzel a gondolattal. Csodálatos a békéjük. Van Gondviselés.