Megmondom őszintén, nem voltam elégedetlen a "versrovatom" első visszhangjaival, azaz úgy döntöttem, folytatom a játékot. Azaz folytassuk együtt, kedves olvasók!

Az idézet, melyet ez alkalomra kiszemeltem, Babitstól való (az Egy filozófus halálára című költeményből), és így hangzik:

[...] Vagy, szegény, már rég előbb
a szavak varázs kövéről lesikárltad a bűverőt
és amely évezreken által szítt magába annyi színt
surló szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?
 

Mielőtt bármit is írnék e sorokról, el kell mondanom, hogy Babits költészete rám elementáris hatással volt és van; fogalmam sincs, miért, de élvezem ritmusait, sokszor zavarosba hajló képeit, elringatnak, és létrehozzák azt az érzést, melyet (nekem) csak a költészet képes létrehozni: hogy mintha fölülről látnám a világot, távol minden banalitás terhétől, függetlenül és kimondhatatlanul szabadon.

Az Egy filozófus halálára a kedvenc versszövegeim egyike. Egy hangsúlyosan metafizikusan gondolkodó filozófusnak, Emil Lasknak írt nekrológ, akit heidelbergi vendéglőinek és tanárszobájának magasából egyszercsak lesodorta a világháború őrülete. Fölmerül tehát a kérdés (és a vers föl is teszi): mennyire biztonságos az Ész talapzatára épített világ? És a válasz mérhetetlenül megrendítő: semennyire.

Térjünk hát rá az idézett részletre! Csodálatos ez a kép, már önmagában is elbűvölő: a szavak varázskövek! A varázskő a keleti mesékben olyan eszköz, melyet elég megdörzsölnünk, és rögtön előjön egy szellem, hogy megsegítsen minket. Gyönyörű gondolat, hogy minden szó voltaképpen ilyen varázskő. Ha rágondolunk egy szóra, szellemek jelennek meg nekünk. Például a szeretet szóra Jézus szelleme, az álom szóra Vörösmarty szelleme, a kategorikus imperatívusz szóra Kant szelleme, és így tovább.

El tudjuk-e képzelni, milyen az, amikor valaki túlságosan is sokat csiszolja a szavak kövét, addig, amíg az egészen el nem kopik? Elkoptatja a szavakat. És így a varázslatot koptatja el. Elkoptatja mindazt a többletjelentést (ezt itt, szinesztéziával szólva, színnek nevezik), amit minden egyes szó évezredeken át szívott föl magába.

Lenyűgözően szép a harmadik-negyedik sor alliterációja. "És amely évezreken által SZÍTT magába annyi SZÍNT, surló SZELLEMED a SZENT kristályt SZÍNTELENRE surolta mind". Az öt kiemelt szóból csak az utolsó nem értéktelített, de épp ez az utolsó törli el (súrolja le) az előző négy értékeit. A színt és a szent egymásba játszása azt sugallja: minden szín szent. A színtelenre súrolás, azaz a jelentések céltalan és követhetetlen játékának eltörlése: megszentségtelenítés.

Az Ész előnyben részesítése a bűvös szavak helyett: szentségtelenség. A súrolás, a szavak csiszolgatása közben a szavak varázs kövének legfőbb tulajdonsága vész el: hogy képes elővarázsolni a szellemet.