Van egy kérdés, amely mindig, minden alkalommal kellemes melegséget támaszt a szívemben. Egy kérdés, amelyre (bármilyen körülmények között) képtelenség nemet mondanom. Egy kérdés, amely még a legeltompultabb, legelbutultabb pillanataimban is életet költöztet belém.

Ez a kérdés így hangzik:

"Kérsz egy kávét?"

Lehet, hogy aznap ittam már (egyet) (kettőt...) (hármat...); lehet, hogy előre tudom és látom: nem lesz jó, nem szabad, hülyeség; ellenállnom nem lehet. Legyőz a kívánság, az ígéret, hogy újra lesz agyam; -- és habozás nélkül igent felelek.

Hogyan jutottam el idáig?

A kezdetektől. Logikusan.

A gyerekkori, még óvodáskori emléktől, hogy anyukám délutáni könyvolvasás közben gőzölgő kávét kortyolgat. El sem tudok képzelni ennél idillibbet. Odamegyek a csészéhez, és beszívom az illatot, amely azonnal rabul ejt. Sóvár irigységgel szemlélem a felnőttet, hogy neki része lehet ebben az élvezetben, én pedig ki vagyok zárva belőle. Gyerek nem ihat kávét.

Mindig is akaratos lény voltam, így aztán nem hagytam annyiban a dolgot. Naa, csak egy kicsit, csak egy kortyot... Megízleltem, és rabul ejtett az íz. Onnantól fogva kávéivással telt a gyerekkorom. Persze még higítva, tejjel, óvatosan.

És erről nem is szoktam le. Legalábbis egy jó darabig. Aztán egyszer csak megszűnt a mi kettőnk barátsága. Eljött az idő, hogy nem leltem már élvezetet az italban, és egyszerűen leszoktam róla. Nem okozott nehézséget. Kávéivó korszakomra úgy tekintettem vissza, mint a gyerekkoromra: volt, elmúlt.

Pár évvel ezelőtt aztán újra rámtört a koffeinfogyasztás szenvedélye. Ekkor már sokkal többet tudtam a testemről, és sokkal jobban meg tudtam figyelni, hogy mi történik velem (bennem). És a kávé nekem már nem csak egyféle módon lett élvezeti cikk.

Hanem úgy is, mint agystimulátor.

Akinek nem 80/60 a vérnyomása, hanem, mondjuk, magasabb, az talán el sem tudja képzelni, milyen elkeserítő és kiábrándító érzés a kábultság, az állandó álmosság, a szüntelen tompaság, az életkedv teljes hiánya. És így talán el sem tudja képzelni, milyen az, amikor ez az állapot a totális ellentétébe: frissességbe, élénkségbe, figyelembe, életvágyba csap át. Tényleg módosul a tudat. A koffein veszedelmes hatású drog.

De többé-kevésbé megtanultam vele játszani. Azaz: olyankor bevetni, amikor a tompaság a tetőpontjára hág. És így egészen hosszú órák telhetnek el úgy, mintha normálisan élő ember volnék.

Igen ám, de mi történik akkor, ha megkínálnak? Két eset lehetséges.

1. Előre tudom (illetve sejtem), hogy meg fognak kínálni, illetve megkínálhatnak. Ilyenkor szándékosan nem iszom előre, hogy ezáltal is kiélvezhessem váratlanul módosuló tudatomat.

2. A megkínálás egészen váratlanul jön. Ebben az esetben szinte bizonyos, hogy csörgedez már bennem némi szer. Vagyis a túladagolás csak össze fog zavarni, nagy valószínűséggel rosszul leszek, túlsavasodom stb. stb., egyszóval: katasztrófa. És mégsem tudok nemet mondani, mert belém idegződött, hogy a kávé az jó, mi több: nagyon jó.

Ez a második eset tehát az, amikor eluralkodik rajtam a koffeinizmus. Amikor nem élvezetből, hanem szenvedélyből iszom. Amikor már nem is egy vágyott álapotot akarok elérni, hanem a vágyott állapot hatványát. Amikor már nem is pörgetni akarom az agyam, hanem még tovább, még messzebbre, még magasabb fordulatszámra pörgetni.

És persze nem sikerül, sőt. Visszazuhanok a semmibe, a kábulatba, az ürességbe.

Mit is szoktak mondani az idült alkoholisták? Nem, nem vagyok alkoholista!

Nehogy valaki félreértse a posztot, de nem, nem vagyok koffeinista!