Eszembe jutott ma egy versem, az egyik azok közül, melyeket fejből is tudok, ízlelgettem és elemezgettem magamban, aztán bevillant, hogy hát tulajdonképpen blogposztba is betehetném. Van hiszen úgyis egy versrovatom itt.

(A saját verseimről általában azért nem szeretek beszélni, mert túlságosan sok kudarcélmény kötődik hozzájuk. Valahányszor megmutattam őket valamilyen (többé vagy kevésbé) profi kritikusnak, mindahányszor azt a választ kaptam, hogy ezek publikálhatatlan modorosságok. És ezt az élményt nem könnyű földolgozni, legalábbis nekem nem (volt) az. Hiszen meggyőződésem szerint ha volt eddigi életem folyamán bármiféle értelmes és hasznos tevékenység, melybe belefogtam, akkor az a versírás volt. Magyarán: nekem a vers valami fontos dolog, személyesen fontos, már-már szinte az intimitásig. Ám most csak arról akarok írni, ami egy nyilvános blogba is beleférhet.)

Szóval a vers, mely fülembe került ma. A címe: Magamba nézés

Mindent nagyon lassan csinálok:
lassan szedem ki szememből a szókat;
és lassan hívlak téged is,
hogy szembe helyezd velem saját pártfogódat.

Lassan tanulok, s lassan is öregszem.
Néha azt hiszem már: nincs is bennem idő,
csak mit belém tettél, az az üvegszem
tükrözgeti belém, hogy minden eltünő.

Tudom, nem könnyű, talán túlságosan is terhelt szöveg. Azt próbálom most megfogalmazni, hogy nekem ma miért volt fontos és izgató.

A mindent nagyon lassan csinálok mondat tényszerűen igaz. Lassan eszem, lassan iszom, lassan írok, lassan olvasok, lassan öltözködöm, lassan beszélek stb. stb. De mi az, hogy lassan szedem ki szememből a szókat? Miért a szememből? Nyilván azért, mert minden szó egy látásmód eredménye. Úgy beszélünk, ahogyan látjuk a világot. Vagyis a szavakat voltaképpen a szemünkből, a világlátásunkból szedjük ki. Nekem ez például relatíve hosszú ideig tart. Idő kell, hogy valamit meg tudjak fogalmazni, ki tudjak mondani. Előbb látok, aztán (sokkal később) beszélek.

És az is lassú folyamat, hogy ebbe a folyamatba egy másik lényt is bevonjak (azaz téged is). Itt jön az első szójáték. A szembe helyezett vélemény kettős jelentését kihasználva: ami ellentmond nekem (szembe van helyezve velem), az az én látásmódom része lesz (vagyis tényleg a szemembe lesz helyezve...). A szembe helyezkedés (paradox módon) engem gazdagít. Jegyezzük meg ezt a metaforát, mert még visszatér!

A lassan tanulok megint kettős értelmű: a lassan szó 'hamarosan'-t is jelent. Ezért is furcsa kitorzítás, hogy a sor második felében (ahol ez a 'hamarosan' jelentés inkább ülne) már nem használható ez a jelentés. Sőt, szerintem ez a lassan öregszem kifejezetten komikus és groteszk. Én legalábbis mindig mosolygok, ha eszembe jut.

Olyan lassan öregszem, hogy szinte már nincs is bennem idő... Itt jön a vers legfilozofikusabb rétege. Hiszen tényleg! Voltaképpen mi az az idő, és hol van? Ha nem öregszünk, akkor tulajdonképpen nincsen bennünk idő. Az idő: a változás. Ha minden megáll bennünk és körülöttünk, akkor nincsen öregedés. Miért, hogy mégis van időtudatunk, vagy legalábbis, hogy nekem van időtudatom? Hát onnan, hogy te belém tetted! Ha nem volnál te, aki ellentmondasz nekem, akkor nem volna idő sem, és nem volna öregedés!

Mert öregedés csak azért van, mert vannak emberek, akik fontosak nekünk. Ők élnek a mi tudatunkban, a szemünkben, azaz: az én tudatomban, az én szememben, ők adnak nekem egy torzító üvegszemet, és igazából ez a torzító szem tükrözgeti belém, hogy minden eltünő. Igazándiból nincs halál. Csak azért van halál, mert vannak emberek, akik fontosak nekünk. Persze a "tükrözgetés" azt sugallja, hogy ezekben a többiekben is önmagunkat látjuk. Másképpen: én is csak azért vagyok, mert te szemembe helyezted magad, egy tükör képében.

Megnyugtató volt ma arról gondolkodnom, hogy milyen szép a világ, és csak azért vagyunk szomorúak az elmúlás(a) miatt, mert élünk és szeretünk.