Nem, ezúttal nem Nietzsche. Hanem a romantikus német festő, Caspar David Friedrich (1774-1840). Ő az, aki így adventtájt gyakran eszembe jut, és eszembe juttatja a német romantikát. Meg a telet. Meg Németországot.

Nem hiszem, hogy van festő, akinek a képeit jobban kedvelném.

Számomra Friedrich képei egylényegűek a német romantikával. E.T.A. Hofmann-nal, Clemens Brentano-val, Joseph von Eichendorffal, a Schlegel-testvérekkel és a Grimm-testvérekkel, Friedrich Hölderlinnel, Heinrich von Kleisttal és a többiekkel.

Éppen ezért ejtenem kell pár szót Európa kultúrtörténetének erről az egészen különleges időszakáról, máskülönben talán nem is lesz érthető, hogy mit akarok mondani. A németek a nagyjából 1770 és 1830 közé eső hatvan évet úgy nevezik: Goethe-Zeit. Olyan kulturális és szellemi robbanás történt ekkor német nyelvterületeken, amely egész európai történelmünkben példátlan. Akkoriban teljesen természetesnek számított, hogy az emberek az élet értelméről vagy a művészet lényegéről vitatkozzanak. Mai, teljesen primitívvé és cinikussá vált korunkban már meg sem értjük ezt a magasságot. Képzeljük el, hogy ha akkor lett volna indexcímlap, a vezető blogok ilyesféle címekkel futottak volna: Volt-e célja a teremtésnek? Van-e különbség a művészeti ágak között? Lehet-e korlátokat szabni az emberi szabadságnak? Szinte el sem tudjuk képzelni. Pedig létezett egy ilyen kor.

Ez a hatvan év adta az emberiségnek a Faustot, a Kilencedik szimfóniát, a Tell Vilmost, A tiszta ész kritikáját, az első népdal- és népmese-gyűjteményeket, valamint Caspar David Friedrich festményeit.

Nézzük is meg, miféléket festett ő!

Ennek a képnek a címe: Téli táj templommal. Anélkül, hogy hosszas elemzésekbe bocsátkoznék: vessünk egy pillantást a festmény jobb alsó sarkában látható mankókra. Vajon kiéi lehetnek? Hát nyilván egy sánta emberéi, aki azonban -- valami csoda hatására -- eldobta őket. Friedrich képein megtörténik, ami az Evangéliumban: a sánták járnak. Ez a mű a giccs határán táncol, de nem zuhan le. Nekem legalábbis hiteles; én elhiszem, hogy tényleg csoda történt.

A következő festmény címe: Az élet stációi.

A kép szimbolikája világos: az öt hajó az öt életszakaszt jelképezi. Az elülső kettő a gyermek- és ifjúkort, a középső, legnagyobb vitorlás az érett felnőttlétet, míg az utolsó kettő, mely már homályba vész, az öregséget és a halált. Ugyanezt az öt szakaszt fejezi ki az öt emberalak is a kép előterében.

Mitől olyan különleges ez a mű? Nekem azért, mert nem dönthető el, hogy végülis napfelkelte vagy napnyugta ez; nem tudhatjuk, hogy mi a festő végső szava az életről. A hangulat éppúgy szomorkás, mint amennyire derűs. Nem derül ki a képről, hogy tehát jó-e vagy rossz, bizalomkeltő és értelmes, vagy elkeserítő és kiábrándító az egész létezés. Mint ahogy az sem egyértelmű a képen, hogy miféle tengerpartot ábrázol, hiszen, ugye, azt sem tudhatjuk, hogy hová kerültünk mi, amikor elkezdtünk létezni.

Lehet persze, hogy nem is kell sokat kommentálni ezeket a képeket, hiszen magukért beszélnek. Abba is hagyom az elemezgetést. Csak még egy képet másolok ide még, ezúttal már kommentár nélkül. A címét azért ideírom: Jeges-tenger.