Huszonnyolc évvel ezelőtt egy szokatlanul meleg, napsütéses januári nap estéjén (vagy hajnalán? ezt mindig elfelejtem) születtem meg. Sok-sok idő telt hát el azóta, éppen négyszer hét év. Most jön az ötödik hetes.

Az emberi test sejtjei állítólag hét évenként cserélődnek ki. Nem tudom, hogyan történik mindez; gyanítom, nem úgy, hogy hét év múltán az összes sejtünk meghal, hiszen ha így volna, hét évente a szó szoros értelmében meghalnánk. Én meg már három ilyen megrázkódtatást túléltem, és esélyt látok rá, hogy a mai estét is túlélem. Vagyis a ciklikus sejtpusztulás alighanem bizonyos szabályos rend szerint, fokozatosan és folyamatosan történik. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy életemet ciklusokra osszam. Legfeljebb hát (és akkor mi van?) a ciklizálás alapja nem a biológia lesz, hanem a retorika. Véleményem szerint az is éppolyan nemes tudomány.

Nézzük hát az eddigi négy hetest!

Dehát mondhatok-e róluk bármit is? Bármi meglepőt? 0 és 7 éves kora között történik meg az emberrel minden lényeges dolog. Ekkor dől el, hogy mit gondol majd a világról felnőttként. Ekkor dől el, hogy milyen fénytörésben látja majd az élet dolgait. Mit mondhatnék erről az időszakról? Minden mondatomban erről az időszakról beszélek. Mármint a sorok között mindig. Én pont olyan keveset tudok róla, mint bárki más. Tanultuk, hogy valami 12 évesen (?) minden gyereket ér egy hatalmas sokk: ekkor az egész addigi emlékezete, úgy ahogy van, törlődik. Ami a gyerekkorból megmarad, az a tudattalanban él tovább. Például, hogy én vonzódom a dőlt betűkhöz. Miért? Honnan tudhatnám? Elfelejtettem.

A 7 és 14 éves kor közötti időkből persze már nagyon sok mindenre emlékszem. Ekkor voltam általános iskolás. Ekkor tanultam meg elvont módon gondolkodni. Hatalmas élmény volt. De mindaz, amit most erről az időszakról mondhatnék, túlságosan is személyes. Sok gyönyör és öröm és sok-sok fájdalom, sok nevetés és sok néma sírás. Ha elkezdeném konkretizálni, lemenne a nap. Ezt az írást pedig még ma ki akarom posztolni.

14 és 21 éves korom között két dolog ejtett rabul; furcsa módon szinte egyszerre, és mindkettő nagyon hasonló intenzitással. A költészet és a szerelem. Minden napom valamiképp ehhez a két múzsához (vagy istennőhöz) kapcsolódott. Ha akkoriban blogoltam volna, minden második mondatomba belecsempésztem volna egy versidézetet. 14 évesen még főleg Adyt és Radnótit; később inkább Babitsot, Kosztolányit, Weörest, Vörösmartyt, Arany Jánost, József Attilát, Pilinszkyt (stb.). És mindeközben (mint a veresekben is) minden, de minden a szerelemről szólt. Nem pusztán a Másik Ember, de a Világ iránti olthatatlan és csillapíthatatlan és egyre intenzívebbé váló szerelemről. Lehetne ezt is részletezni, boncolgatni. Sokan lenézően, hetykén, okos hidegséggel, megvetően nyilatkoznak az ilyen kamaszos világlátásról. De aki így tesz, az nem ért semmit.

Legfőképpen azt nem, hogy mindezt le kell győzni, és el kell pusztítani magunkban. Erről szólt az utóbbi hét évem, a 21 és 28 éves kor közötti idő. Pokoli harc volt, tele fájdalommal. Ki kellett irtani magamból mind a költészetet, mind a szerelmet; annak érdekében, hogy életben maradjak. Sok stációja volt ennek a küzdelemnek, de végülis győztem. Megállapíthatom magam. Részletezzem? Nem részletezem. Föl vagyok vértezve e két pusztító hatalommal szemben. Persze bármi előfordulhat még, ahogy, ugye, azt Vörösmarty is megírta, megpillanthatok valakit, és akkor... mi is történne?... mi is történt a Mesterrel?...

De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újolag
Már eltűnt koromat.
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt,
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.

Csakhogy már belém égett a folytatás:

Hiába! Hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén...

Stb. stb. De ez csak látszólagos veszteség, és a felhangja sem panaszos. Körülbelül olyan, mint amilyenre Jézus biztat minket, amikor a minket megbotránkoztató karunkról beszél. Vágjuk le. Mert jobb dolog kar nélkül bemenni a mennyek országába, mint ép karral égni a gyehennán. Szóval túl kell lenni dolgokon. És ha túllépünk valamin, az a valami gazdagít minket. Valami ilyesmi volt (minden téren) e hét év legfőbb tanulsága.

És hogy mi jön most?

Egyik kedvenc blogom kommentjei között olvastam ezt a szarkasztikus mondatot egy vérbeli technokratától: "Eleinte mindenki bölcsész, csak aztán csinálni is akar valamit." Most tekintsünk el attól, hogy ez a mondat így persze pontosan annyira értelmes, mintha én azt mondanám: "Eleinte mindenki technokrata, csak aztán rájön, hogy meghalunk.", és vessük szemünk a lényegre, vagyis amit a mondat mond. Túl lévén sok illúzión és ábrándon ideje "csinálni is valamit".

Nekem ez most ígéretként hangzik (önmagamnak tett ígéretként) így a huszonnyolcadik születésnapomon. Ha megélem (nem csak az estét...), jó lenne hét év múlva úgy tekinteni erre a most jövő ciklusra, hogy tettem is valamit. Mindegy mit, bármit. Mit sors s az ész adott...

Ha ez hét év múlva így lesz, akkor boldog volt ez a születésnap. Mármint a sejtjeimé.