Gyászolni csak azt lehet, ami nagyon sokat jelent nekünk.

Furcsa mód kevesen tudják az ismerőseim közül, hogy nekem milyen sokat jelent a foci. Furcsa, de nem véletlen. Én egyáltalán nem tudok (és ezért nem is szoktam) focizni. Gyerekkoromban már föltűnt az ügyetlenségem e játékban, ennek okán a kapuba lettem száműzve, mint az ügyetlen fiúk általában. Osztálytársaim szerint nagyon jó kapus voltam; de én tudtam, hogy ez nem igaz. Nem arról van szó, hogy kapusnak lenni az egy szakma, melynek fogásait ki kell tanulni. Megtanulni, hogy hogyan kell vetődni, hogyan kell megfogni a labdát egy lapos lövésnél, hogyan kell kifutni stb. stb. Ilyesmiket persze, hogy nem tudtam jól, hiszen mindezt csak az tudja, aki megtanulta. Azért nem voltam jó kapus (sem), mert nem volt jó a mozgáskoordinációm. Reflexből néha váratlan bravúrjaim voltak (igazándiból ezek miatt terjedt el a "sztárkapus" mosolyogtató mítosza), de valójában csak véletlenül. Pont azért volt föltűnő a néhány bravúr, mert annyira rosszul mutattam a kapuban, hogy tőlem aztán senki sem várt védéseket. Pedig, pedig...

Vagyis én már, amikor játszottam (és nem csak tornaórákon játszottam), akkor is csak nézője voltam ennek a játéknak.

És, mint minden néző, másképpen láttam, mint azok, akik művelték is. Elvontabban, filozofikusabban. Egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan a játékról gondolkodom.

Mit jelentett nekem a foci? A játékot par excellence. Nem csak egy meccs játékos (hová pattan a labda? hogyan járjunk túl a másik eszén?), hanem minden, ami a meccsek körül van; a hangulat, a versenyrendszer, a bajnokságok. Mi a játék? A játék azt jelenti: mintha igazi volna, mintha élet volna. De nem élet (nem háború, harc, nem egymás megölése és ellehetetlenítése), csak olyan, mintha az lenne.

A foci azért lehetett a játék par excellence, mert ez az a sportág, amelyben a legkevesebbet számítanak a testi adottságok. A játék ellenpontja legyen mondjuk az úszás. Az úszásban csak és kizárólag a testi adottságok számítanak: az nyer, aki gyorsabb. Márpedig a gyorsaság és az erő mérhető fizikai valóságok. Az úszás nem olyan, mintha úsznánk. Az úszás nem eljátszása egy valódi fizikai versenynek: az úszás maga a verseny. Az úszásban csakis a fizikai erő számít.

A fociban is számít a testfelépítés, a mozgáskoordináció (ld. fönt), de valójában csak elenyésző mértékben, hiszen a játék szintjén minden kompenzálható. Maradona olyan alacsony volt, hogy más sportágban esélye sem lett volna semmire. De ő ezt a testi hátrányt erénnyé alakította. Mivel alacsonyan volt a súlypontja, a cseleit képtelenség volt lekövetni: egyszerűen nem lehetett elvenni tőle a labdát. Vagyis a fociban eredetileg a fizikum mellett a technika is számít.

De nem csak a fizikum, és nem csak a technika. Tizenegy különböző ember együttmozgásáról van szó. Ezt meg kell szervezni. Ha egy csapatban mindenki olyan lenne, mint Maradona, akkor senki sem passzolna a másiknak, az ellenfél elvenné a labdát, és kipasszolná a tizenegy Maradonát. A csapatokat föl kell építeni, a játékosokat harmóniába kell rendezni. Ez a foci taktikai része.

Fizikum, technika és taktika. Nagyon leegyszerűsítve. Hiszen ez a játék sokkal több ennek a három elemének az összegénél.

Újabban (nem, nem a profizmussal) azonban megjelent egy negyedik elem is: a pénz.

A foci nem pusztán játék, hanem a gazdasági élet egyik fontos tényezője. Nagyon régóta az; már a harmincas években az volt. Hogy megértsük, mennyire a játék szellemével ellentétes jelenségről van szó, gondoljunk arra: egy klub gazdaságilag lehet sikeres akkor is, ha a csapat folyamatosan rosszul teljesít. A játék szellemének lényege: győzni kell. A gazdasági szemlélet lényege: profitot kell termelni. Néha ez a két igény egybeesik, néha meg különválik.

És egyre inkább különválik.

Amióta az úgynevezett szabadverseny (hihi) elárasztotta a futball világát, a következő fejleménynek lehetünk tanúi: a gazdaságilag erősebb klubok szépen lassan fölfalják a gazdaságilag gyengébbeket. Az európai labdarúgás elitje egyre inkább beszűkül. Az utóbbi években három-négy bajnokság hegemóniája terpeszkedett el rajta; újabban pedig még inkább egyetlen bajnokság klubjai dominálnak.

Olyan folyamat ez, mely a piaci törvényeknek engedelmeskedik, ezért nem visszafordítható.

Tegnapelőtt és tegnap megnéztem két Bajnokok Ligája nyolcaddöntőt. A két meccsen összesen egyetlen gól született (az is a foci leghitványabb és fantáziátlanabb, leginkább a fizikai adottságokat előtérbe helyező játékeleméből: beívelés utáni fejesből), és a két meccsen összesen egyetlen játékra emlékeztető mozzanat volt: amikor Xabi Alonso, az "angol" klub spanyol játékosa a saját térfeléről ívelte az ellenfél kapujára a labdát.

Ez lett az európai fociból. Túlbiztosított "játék" (mely nem játék már, hiszen valóságos anyagi tétre megy), a fizikai adottságok egyre erősebb kidomborodása, néhány (elsősorban angliai, de amerikai és orosz pénzekből finanszírozott) elitklub egyre erősebb dominanciája.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban?

Idemásolom a Bajnokok Ligája (akkori nevén BEK) húsz évvel ezelőtti, illetve mostani nyolcaddöntőinek párosításait és eredményeit. Azt hiszem, nem kell kommentálnom őket. Tegye ezt meg az olvasóm.

Én csak gyászolok valamit, ami, úgy fest, visszavonhatatlanul elveszett; pont úgy, mint a gyerekkorom.

1988/1989:

Celtic (skót) - Bremen (német) 0-1, 0-0
PSV (holland) - Porto (portugál) 5-0, 0-2
Steua (román) - Szpartak Moszkva (orosz) 3-0, 2-1
Tirana (albán) - Göteborg (svéd) 0-3, 0-1
Brugge (belga) - Monaco (francia) 1-0, 1-6
Xamax (svájci) - Galatasaray (török) 3-0, 0-5
Górnik (lengyel) - Real Madrid (spanyol) 0-1, 2-3
Milan (olasz) - Crvena Zvezda (jugoszláv) 1-1, 1-1

2008/2009:

Internazionale (olasz) - Manchester United (angol) 0-0
Arsenal (angol) - Roma (olasz) 1-0
Atlético Madrid (spanyol) - Porto (portugál) 2-2
Lyon (francia) - Barcelona (spanyol) 1-1
Real Madrid (spanyol) - Liverpool (angol) 0-1
Chelsea (angol) - Juventus (olasz) 1-0
Villarreal (spanyol) - Panathinaikosz (görög) 1-1
Sporting (portugál) - Bayern (német) 0-5