Mintegy tizenöt éven keresztül majdnem napi rendszerességgel írtam verseket. [Ki lehet számolni, hogy hány száz, avagy inkább hány ezer verset jelent ez. És lehet sejteni, hogy a mennyiség és minőség viszonyából kiindulva miféle átlagszínvonalat jelez ez a darabszám. Nem mintha egy ilyen sejtés a dolog lényegére tapintana.]

Tegnap délután e blog kommentjei között előjött az álarc-problematika; és eszembe jutott, hogy még nagyon-nagyon régen írtam egy (szerintem) egész jó verset az álarcokról, úgyhogy (bár majdnem az egész szövegre pontosan emlékszem) nekiálltam megkeresni. Órákat töltöttem a keresgéléssel, de persze nem sikerült megtalálnom művemet (néhány egyéb álarcról szóló verset igen), viszont hosszú idő után ismét belemélyedtem réges-régen írt szövegeimbe, és elámultam.

Rezonált a szívem ezekre a szövegekre. Általában csak egy-egy sorra vagy metaforára, egy-egy furcsa szókapcsolatra; és persze azt is megállapítottam, hogy kiadható, publikálható, hibátlan, teljes egészében vállalható költeményt egyet sem találtam, ám hogy hatalmas szellemi élmény, afféle lélekfürdő, volt ez a kutakodás, azt nem tagadhatom.

Szemérmetlen dolog írni erről, de ezektől a versektől már annyira eltávolodtam, annyira egy másik élet részeivé váltak, hogy nem érzem magam meztelennek (sem esztelennek), amikor beszélek róluk. Hozok egy példát, hogy érthetőbb legyek.

Majdnem pontosan 10 évvel ezelőtt, 1999. március 28-án, 18 évesen vetettem papírra a következő költeményt.

Szél és kő

Világban élni, nem találni álmot,
Megveszni fényes, színdús képekért,
És várni pénzt, mit kedvünk úgysem ért,
Nehéznek hinni mindazt, ami áldott.

Szellő fújt rám, vigaszt dalolt,
Kedves, kékes, lágy hangja volt,
Halk volt a lég, mégsem komor,
De túl nehéz a szó.

Megtört kedvű utcák köve,
Gondolkodott, gyötörjön-e,
S döntött is ő, meg is gyötört,
S én nem tudtam, miért.

Megérkeztem, várt otthonom,
S azóta csak gondolkodom,
Mit szólt a szél, mért mart a kő,
És mért és hol vagyok?

Világban élni, nem találni álmot,
Megveszni fényes, színdús képekért,
És várni pénzt, mit kedvünk úgysem ért,
Nehéznek hinni mindazt, ami áldott.

Ugye, érzi olvasóm, milyen finom kis, mosolyra késztető humor bújkál ezekben a sorokban? Rögtön a legelső fél sor mosolygásra késztet. Világban élni: miért, még hol lehetne élni, ha nem világban (pláne így, névelő nélkül)? Már ez a felütés valamiféle világtól való függetlenség képzetét generálja bennem mint tíz évvel idősebb olvasóban. Aztán ezek a fénydús, színes képek... vajon mik lehetnek? Olyan határozatlan a versbeszéd, annyira általános, hogy az nekem most kimondottan izgalmasnak tűnik. A fényes, színdús kép akármi lehet, ami létezik. Mindnyájan ilyesmiért "veszünk meg".

A harmadik sor végképp vicces. Várni pénzt, egy ilyen versben! Ez tényleg olyasmi, mit kedvünk úgysem ért. Mármint azt nem érti "kedvünk", hogy a pénz miként kerül bele egy ilyen metafizikai problémákkal foglalkozó szövegbe. Mindenesetre izgató, szellemi kalandra hívó ez a sor.

Nem elemzem végig a szöveget. Tele van olyasféle nyelvi megoldással, ami birizgálja az agyamat. Tele van valami mély humorral.

Ilyesféle sorok között jó (volt) élni. Miért léptem ki a hangok eme világából? Miért van, hogy újabban nagyon ritkán írok verseket?

Szerintem egyszerűen lappang bennem a költészet. Elég erős átformálódások zajlanak bennem, ott, valahol, legbelül, és egyelőre ezeknek a változásoknak nincsen nyelvük. Majd lesz. Azt hiszem. Fogok én írni még, hiszen egész eddigi életem arról szólt, hogy írok. Hogy mit és hogyan, az majd elválik. Ilyen szempontból (hang-súlyozom: ilyen szempontból) nem féltem magamat...