Az utóbbi időben rászoktam arra, hogy üres perceim jelentős részét a Nou San Trafford blogon (a világ legjobb focis blogján!) töltsem el, és ott kommentelgessek külföldi focicsapatokról.

Számomra ez pihenés, a szó szoros értelemben vett kikapcsolódás. A dolognak ugyanis az égvilágon semmi tétje nincs. Pontosan ellentéte tehát annak, ami a valóságos életre jellemző.

Mi jellemző a valóságos életre? A valóságos életre az jellemző, hogy az embernek identitása van. Méghozzá nem egy, hanem nagyon sok. Egész életünkben szerepet játszunk. Ma a buszon gondolkodtam el ezen. Hogy amikor én a buszon utazom, akkor utas vagyok; de amikor autót vezetek (ilyesmi az utóbbi öt évben persze nemigen fordult elő), akkor vezető. Ugyanaz az ember, és millió, egymással teljesen ellentétes, szerep. Amikor tanulok, akkor tanuló vagyok; amikor tanítok, akkor tanító. Amikor öregek között vagyok, akkor fiatal vagyok; amikor gyerekek között, akkor felnőtt és öreg. Amikor itthon vagyok, akkor bennszülött vagyok; amikor külföldön vagyok, akkor idegen. És sorolhatnám tovább a végtelenségig.

A lényeg: rövid életem folyamán már mindenféle szerepet eljátszottam, amit ember csak eljátszhat. Semmi, ami emberi, nem idegen tőlem.

De térjünk vissza arra, hogy az NST-n kommentelni miért kikapcsolódás; hogy aztán megfogalmazhassam, miért veszélyes és helytelen is egyben. (Mint valószínűleg minden kikapcsolódás.)

Focicsapatokkal azonosulni, illetve más focicsapatokat gyűlölni azért pihentető élmény, mert nem követel tőlünk semmiféle felelősséget. Nyugodtan odaadhatjuk egész lelkünket valamely csapatnak, föloldódhatunk a játékban, hogy mi most velük vagyunk, aztán másnap választhatunk egy másik csapatot, nem köt minket semmi, belemerülhetünk ezerféle szerepbe, és itt jön a lényeg: anélkül, hogy a szereppel járó súlyos felelősséget magunkra vennénk. Mert felelősséget minden szerep, még a legbanálisabb szerep is követel tőlünk.

Ez megint a buszon jutott eszembe: amikor utazunk, akkor úgy kell viselkednünk, mint egy utas. Jórészt ez persze nem követel tőlünk különösebben nagy erőfeszítést. Mégis: az emberek nem véletlenül nem szaladgálnak föl-le, nem ugrándoznak, nem dobálóznak labdákkal egy buszon. Miért? Azért, mert mindnyájan szerepet játszanak. Az utas szerepét játsszák.

Alig-alig van olyan pillanata az életünknek, amikor ne kellene valamilyen maszkot magunkra öltenünk. Márpedig ez hosszú távon mégiscsak fárasztó. Még akkor is, ha külön-külön egyik szerep eljátszása sem elviselhetetlenül nehéz.

Amikor az ember a világhálón ismeretlen embereknek őt személyében nem érintő (vagy inkább: őt nem személyében érintő) szereplehetőségeket eljátszva kommentel, akkor nem tesz mást, mint kiszabadul önnön életének keretei közül.

Ezért van az, hogy focicsapatokról vitatkozva szerintem minden megengedhető. Mármint egy feltétellel természetesen: amíg az mindegyik vitapartnernek jólesik. A szurkoló nem tudós, aki felelősséggel tartozik az igazságnak; nem edző, aki felelősséggel tartozik a klubjának; és nem is riporter, aki felelősséggel tartozik a hallgatóinak. A szurkoló csak ember, aki egyes-egyedül az emberségnek, vagyis embertársai érzékenységének tartozik felelősséggel.

De mit is akarok én mondani mindezzel? Azt, hogy az identitással való az a fajta játék, mely egy szurkolót jellemez, nagyon felszabadító játék, de nem feledhető, hogy csak játék. Nem pejoratív értelemben értve ezt a "csak"-ot. Ellenkezőleg.

A játszó ember (homo ludens) valószínűleg magasabbrendű, mint a termelő ember (homo oeconomicus), de világunk nem teszi lehetővé, hogy minden cselekedet kivonja magát egy okozati lánc fennhatósága alól. A játéknak (így az identitással való játéknak is) ez a veszélye. Még amikor játszunk, akkor is hatunk. Még a leghenyébben odavetett mondatainkat is komolyan veheti valaki.

A kikapcsolódásnak az a veszélye, hogy mindig be is kapcsolódik egy életfolyamatba. Bármennyire szeretnénk az ellenkezőjét: még akkor is szerepet játszunk, amikor éppen azzal tüntetünk, és abban kéjelgünk, hogy nem játszunk szerepet.