Tegnap este egy kedves ismerősöm koncertjén jártam. Kilenc fős csapatuk, melynek egyik legutóbbi, igen sikeres fellépéséről Amál barátunk számolt be, ezúttal megint valami mókásat adott elő: ötvenes évekbeli slágereket. Majdnem "mozgalmi dalokat" írtam; de ezek a bugyuta, giccses dalocskák (íme, ide kattintva olvasható egy igazán jellegzetes példa) aligha tekinthetők mozgalmi daloknak. Ezek egyszerűen szép kis fülbemászó, megmosolyogtató giccsek a magyar történelem talán legsötétebb korszakából.
Éppen ez gondolkodtatott el.
Az 1950-es években lehetett talán a legnehezebb élni. Nemcsak a brutális, még ma is szinte elképzelhetetlen szegénység, az állandó rettegés és kiszolgáltatottság lehetett elviselhetetlen, de mindenekelőtt a hazugság; hogy ami a legrosszabb és legpokolibb, azt a legjobbnak és legmennyeibbnek kellett hazudni.
Nem tehát arról van-e szó, hogy ezek a bugyuta, kommersz dalok is (a maguk giccses hazugságában) a szenvedést növelték?
Na most pont az jutott eszembe, hogy nem. Hogy éppen ellenkezőleg.
Persze nem éltem akkor, nem tudhatom. De azt feltételezem, hogy ezek a dalok, melyek csillagokról, májusi léggömbökről, gyönyörű új trolibuszokról, csókokról, napfényről, szóval csupa szépről és jóról szóltak, valamelyest elviselhetőbbé tették az akkori hétköznapokat.
A slágerek (is) védekező mechanizmusai egy társadalomnak. Amikor minden a lehető legrosszabb, akkor a slágerek, bármily giccsesek, mégiscsak azt fejezik ki, hogy "az élet él, és élni akar". Nem lehet úgy elnyomni az embereket, hogy ne lássák meg a napot, ne hallják ki egy dallamból, hogy kellemes a fülnek, egy rímből, hogy vicces, mókás, szórakoztató.
Vagy éppenséggel: eddig még nem sikerült olyan mértékű terrort létrehozni, amely megszüntette volna a szerelmet, a barátságot, az emberi érzéseket.
A maga kissé torz formájában (hiszen egy diktatúra idején minden szükségképpen kicsit eltorzul) szerintem egy efféle érzésekről szóló sláger is az életvágyról, a terror ellenében is újra meg újra kiviruló életvágyról ad hírt. Az ember minden körülmények között megpróbálja valamiképp megédesíteni a keserűt.
Nagyon nem osztom azok véleményét, akik az ilyen dalokban is csak a rosszat látják meg.
A koncert után kihallgattam pár idősebb néni beszélgetését. Arról beszéltek, hogy ők az ötvenes években voltak gyerekek, következésképp az ötvenes években voltak boldogok, és bennük ez a néhány dal visszahozhatatlanul gyönyörű emlékeket ébresztett.
Lehet, hogy egy elnyomó rendszer ilyen dalok segítségével próbálta leigázni az embereket; de a dolog végülis fordítva sült el: az emberek ma — emlékeikben — pontosan ezekkel a dalokkal igázzák le azt a rendszert, mely el akarta lopni tőlük a gyerekkort.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
popp · http://koncertblog.com/ 2009.06.14. 19:48:14
Ezt az ambivalenciát, zseniálisan érzékelteti Hobo 6:3 című nótájában: www.youtube.com/watch?v=Ok2mwjKoGLI
pontilyen 2009.06.14. 20:12:51
Olyannyira egyetértek, hogy éppen ez a "sport mint menekülés a szörnyű valóság elől" gondolat bennem is fölmerült tegnap, ahogy hallgattam ezeket a slágereket. Hiszen volt közöttük nem egy olyan is, amely a sportolásról szólt.
A diktatúra tehát ezzel is öngólt lőtt. Nem a maga képére formálta a sport erősítésével az embereket, hanem épp ellenkezőleg: megerősítette az önbecsülésüket. (Ilyen értelemben is igaz, és nem csak az '54-es berni vereség miatt, hogy az Aranycsapat nélkül aligha tört volna ki '56-ban forradalom.)
Közben eszembe jutott a linkedről, hogy nekem is inkább videót kellett volna linkelnem a "Megyen a hegyen a túrista" című örökzöldhöz. :-) Most pótolom a hiányt: www.youtube.com/watch?v=35w4YRSbrrU
popp · http://koncertblog.com/ 2009.06.14. 23:01:58
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.06.15. 08:55:39
Ezt a műsort meg az Evica csoport jegyzi.
Persze a szakmai támogatásban és egy-két személyben volt átfedés.
Szerintem ennek a korszaknak (és pont a kor okán talán a magyar dal-irodalomnak) a legcinikusabb dala az Imádok élni. Nem kimondottan mozgalmi dal, és egy kicsit későbbi is, mint a Troli-troli, de olyan kegyetlenül melankólikus, hogy gyakorlatilag pont az ellentétét jelenti minden szó.
A Te olvasatod szerint azonban a dal azt is jelentheti, hogy mindannak ellenére, ami van, mégis imádok élni. Valószínűleg így élték túl az emberek ezt az időt. Imádok élni, mert muszáj.